A szépség a dolgok eredendő állapota. A legmeglepőbb felismerések egyike pedig az, hogy az embernél átütőbb erejű szépség nincs a földön. S ő akkor a legszebb, amikor a legközelebb áll eredendő állapotához, vagyis gyermekként. A legnagyobb bűnök egyike, ha nem épp a legnagyobb, amikor az ember külső és belső gyermeki arcával kegyetlenül bánunk. “Én tudtam, amit te nem/ sok hazug, lelketlen,/ rosszmájú, gonosz és céltalan/ ember bolyong a világban.// (…) És ki sok pofont kifog,/ annak arca égni fog.” (Christian Paccoud) Az idézett szerző műve, az Artúr, a cipőhorgász, melyet vasárnap reggel Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr előadásában láthattunk, arra tanít, hogy a művészet feladata lenne (többek között) ennek a törékeny, emberi szépségnek a védelme mindattól a zűrzavartól és rossztól, amit a világ létrehozott. A dalszövegek egyszerűek, a dallamok fülbemászók, az egészet az teszi igazán élővé, hogy engedi a gyereket (nézőt) hinni abban, hogy az a világ, amelyhez teljes bizalommal hozzá tud érni (lehet az tárgyi, érzelmi vagy képzeletbeli világ), az van, létezik – és hogy érte van. Christian Paccoud-tól az előadást követő szakmai vita során megtudjuk, hogy ő maga is bántalmazott gyermek volt egykor, s az előadást a hasonló sorsú gyermekek számára írta. Franciaországban több óvodában, iskolában és színházban is előadták, s meglepő módon minden alkalommal érezhető volt a nézői reakciókból, hogy melyik az a gyermek, akivel „történt valami”.
Mintha csak az ember növekedését követné az előadások sora, a következő, Háy János Originál lagere tizenévesekről szól. A Modemben mutatja be a pécsi MüSzi csoport. Mivel a darabot korábban nem láttam, s magát a szöveget sem ismertem, még nem sejtem, hogy épp az előadásra menet, a debreceni plázában, bámészkodó kamaszok tömegében végignézett, főként a step elemeit használó, koreografált fitness-bemutató könnyen lehetne a Háy-darab előhangja is.
A pécsi diákok játéka a rock and roll időközben hagyománnyá vált, közösségi élményének rétegeiből építkezik. Gitárjátékaik s táncaik közben önkéntelenül felvetődik bennem a gondolat, hogy az ember talán egyik legmélyebb ösztöne a játék intuíciója. Amint megértünk egy zenei (vagy más) világot, s azok életét, akik azt létrehozták, máris meglátjuk benne „a történetet”, a „nagy előadást”, amelyet el kell játszanunk, úgy, mintha ez a játék maga lenne az igazság a múltról. Mert a felnőtté válást is ez mozgatja: szabadon megtalálni az igazságot önmagunkról, a másikról, a világról. Társadalmilag azonban attól a pillanattól fogva válunk felnőtté – és ez a legnagyobb kudarcunk is egyben –, amikor elveszítjük ezt a vágyat az igazságra. A dramaturgia érezhetően arra a kamaszkori impresszióra épít, hogy nincs az az érzés, gesztus, amely ne volna „én”. Ami veled történik, az éppúgy én vagyok, mint a saját életem. Mindegy is, hogy melyikünk mondja ki az „Én” érzéseit, vagy fejezi be a történetét. Az előadás geomatriailag világosan és egyszerűen tagolt terében ellenállhatatlan vonzerővel bontakozik ki a fiatalkori lázadás szelleme. A tudat még fekete-fehér képet nyújt a világról: egyedül az a valóság, amit akkor érzünk, amikor szenvedünk, a többi csak látszat, ami megérett arra, hogy összetörjük.
Azt hiszem, megrendítőbb élményt annál, amit az estefelé szerb nyelven előadott A Gézagyerek című istendráma (Háy János) nyújtott, nem éltem még át a fesztivál alatt. A választott főhős autisztikus személyiség, a lefokozott, szinte üres díszletek között önmagába zártan, az ujjak jellegzetes, repetitív mozgatása közben számolgatja a padló fekete és fehér köveit, vagy tologatja a székeket, ellentmondást nem tűrően felállítva mindenkit. Bármilyen elrettentő képet is nyújt a betegségnek ez a megnyilvánulása, érezni, hogy a szerző nem tudna komolyan venni egy egészséges embert. Akárcsak Dosztojevszkij Félkegyelműje, Háy Gézagyereke is a világ egyik legmélyebb igazságához jut el (a maga sajátos módján): létünk tragikus üressége és értelmetlensége olyan lényegi és elhatalmasodott, hogy isteni megváltásért kiált. Olyan szörnyű titkok felszakítására képes, amelyekhez az egészségeseknek sokkal nehezebb hozzáférniük. És bár minden törekvése ellenére képtelen az igazság elfogadásában segíteni az egészségeseket, élete mégsem hiábavaló: a darab végére a szemünk előtt lényegül át a betegsége: már nem egyszerűen fogyatékos állapotot jelent, hanem egyfajta tapasztalatot. Magát a tapasztalatot, a világ kegyetlenségéről és végzetes kiüresedéséről szerezhető tapasztalatot. Azt a fajta emberi tapasztalatot tehát, ami szükségképpen megelőzi Isten eljövetelét.
(Kirilla Teréz)
