Reggel a Vojtina Bábszínház felé ballagva azon tűnődöm, van-e megfoghatatlanabb öröm annál, amit az alig remélt márciusi napsütés kelt bennünk? Mégsem adhatom át neki magam, le kell válnom róla, belépni egy elsötétülő terembe, ahol kárpótlásul sok kisgyerek van, s egy meseelőadást is ígérnek. A cím mellé (Madarak voltunk) akár az az alcím is illene, hogy Az emberi sors. Az örök emberi értékeknek (a szabadságért való küzdelem, együttérzés, igaz szerelem), valamint gyengeségeinknek (esendőség, a politikai hatalomnak, a természet erőinek való kiszolgáltatottság) a konkrét helyzetek síkjára való kivetítéséből áll az epizódsor, s e konkrét vontakozások által az emberi lét nagy kérdései hirtelen aktuálisaknak tűnnek. Az egyszerűségre törekvés, a különböző létsíkok közti áttűnések visszafogott eleganciája teszik hatékonnyá ezt a művészi játékot, s keltik azt az illúziót, hogy ami a színpadon történik, az a saját legbelsőbb életemet teszi transzparenssé. Önmagammal barátkoztat meg ez a mese, a lét bántó disszonanciáival, a halandósággal, s azzal az emberi szárnyaszegettséggel, ami az átlényegülést nehéz küzdelemmé teszi.
Az előadás után, az utcára kilépve, szinte abszurdnak tűnik, hogy a város a megszokott szombat délelőtti életét éli. A Nagypiac körüli tolongásban egyik embertől a másiknak ütközöm, hajszál híján felborítok egy kosarat, benne egy zacskó mogyoró, paprika s egy csokor friss, tavaszi virág. A tétovaság s a tavasz zamatára való sóvárgás kísér el a délutáni felolvasószínházi előadásra (Mariette Navarro: Mi, hullámok) is. Az utcáról hozott érzéseim némiképp összhangban is vannak a felolvasott szöveggel, melynek első, ujjongó lendülete egy romlott civilizáció újjászületését vizionálja. A tiszta, emelkedett emberi szellem, egy forradalmi hevülettől áthatott tömegben testet öltve, hullámszerűen söpri el a régi, lelketlen, kiüresedett világot. Ám az első forradalmi tett után (egy palotába való illetéktelen behatolás) kiderül, hogy a magát forradalmárnak hívő ember mégsem eléggé határozott. Innentől kezdve a szöveg finom váltásokkal egy fiú és egy lány önreflexív monológjává alakul, s halványan kirajzolódik előttünk egy fájó szerelmi történet is. Mintha Isten csak azért teremtette volna meg a megtisztulásra törekvő emberi szellemet, hogy a férfi és a nő magányossága még mélyebb legyen.
A délután fénypontja még a Mesebolt Bábszínház egy másik előadása (Baltasar Espinoza utolsó üdülése és üdvözülése), ám ezúttal a történet felnőtteknek szól. A szlovák rendező, Ondrej Spišák egy Borges-novella alapján dolgozott, számomra mégis úgy tűnt, mintha az egész Mario Vargas LIosa Háború a világ végén című regényének a légkörében fogant volna. A történet egyik allegorikus elbeszélését, a felnőtt Krisztus kálváriáját mintha LIosa Prédikátora írta volna. S végül persze kiderül, hogy az emberi társadalom a világvégi, legjelentéktelenebb sejtjében is ugyanúgy működik: a különbözőben, a kevésbé állatias ösztönlényben mindig megtalálja a maga áldozatát, akit irgalom nélkül keresztre feszít.
S végül az este, Radu Afrim Akárkijével (a darabot Kárpáti Péter írta). Egy középkori moralitásjáték alapján megírt 21. századi számvetés a halál gondolatával. A halál itt az élet intenzitásának lehetőségeként jelenik meg: aki minél többet gondol a halálra, annál intenzívebben kezd élni, s gondolatai újra és újra a szülés, születés, a másikkal való párbeszéd, a jövő körül forognak. Nincs elszigetelt szorongás, sem elszigetelt gondolat, mindent átjár az élet és a halál vágya, ahogy a rendezésben is összeérnek a fogyasztói civilizáció legbanálisabb jelképei s helyzetei a mélyebb, jól kidomborított lelki-szellemi rétegekkel.
(Kirilla Teréz)
