(Forrás: http://www.pressnight.hu/) 2017. 01. 18.
A 2012-es rádiójátékon alapuló regénysorozatból álmodott Időfutár címmel színpadi ifjúsági darabot Gemza Péter, a debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője. A Tasnádi István, Gimesi Dóra, Vészits Andrea és Jeli Viktória által írt darab főszereplője a 14 éves diáklány, Hanna (Mészáros Ibolya), aki osztálytársaival épp egy múzeumi látogatáson vesz részt, amikor Kempelen Farkas sakkozógépét legyőzve működésbe hozza az időgépet és hirtelen a XVIII. században találja magát. Bár Kempelen (Miske László) és barátja, Sándor (Csikos Sándor) örülnek a váratlan látogatónak – csupán a szemtelen modorát találják kifogásolni valónak -, ezzel nem mindenki van így: Gotthardi, az udvari rendőrfőnök (Gelányi Bence) egyenesen boszorkánysággal gyanúsítja a fiatal lányt.
Egy mentőakció keretében ezután Hanna Schikaneder (Dánielfy Zsolt) színházában közeli kapcsolatba kerül Mozarttal (Kovács András), akik épp az utolsó közös művüket, a Varázsfuvolát próbálják színpadra állítani. A sorozatos hátráltató tényezők ellenére végül sikerül eljátszani a darabot, igaz csak némi XXI. századi segítséggel, és az Éj Királynőjének bosszúáriáját is Hannának kellett playbackelni.
Az időutazás témája mindig érdekes választás, mely ügyesen teret képes nyitni a társadalmi önreflexióknak – amit a Csokonai produkciója leleményesen ki is használt, görbe tükröt tartva a fiataloknak – és konfliktusok egész sorával gazdagítja és viszi előre a cselekményszálat. Ezenkívül szórakoztató eszköze lehet a tanulásnak, főleg fiatalok számára, akik eddig talán unottan ülték végig a szárazabb történelemórákat. Ezért elismerés is jár a Csokonainak és az alkotóknak, hogy nem a klasszikusokat akarják poros rendezésben az ifjúságra erőltetni, hanem a saját hangjukon szólítják meg őket. Az Időfutár a témaválasztása miatt azonban egy apróbb hibába is esik: az időutazás, mint jelenség nincs tökéletesen kidolgozva, sok kérdést hagy maga után és a “szórakoztatva nevelő” értéke se maradéktalanul teljes. Pontosan hogy képes például Hanna visszatelefonálni barátainak, még ha ezt féreglyukakkal magyarázzák is, vagy hogy maradhatott a telefonján Mozart áriája, ha azt a zeneszerző sose mutatta be? Továbbá a bicikli, melynek segítségével végül Kempelenék feltöltötték a telefont, akkor és abban a formában még nem létezett. Mindez persze betudható a darab ifjúsági jellegének és annak, hogy a történet is igyekezett nem teljesen komolyan venni magát.
A színészek viszont annál komolyabban vették a kihívást, amit a darab jelentett. Mészáros Ibolya, aki szinte egymaga a hátán tudta tartani az egész darabot, könnyedén játssza a fiatal és kissé szemtelen, ámde okos Hannát és kérdés nélkül ő az est fénypontja, melyet hűen tükrözött a neki járó hatalmas taps. Meggyőző, de nem erőltetett alakítása során remek érzékkel nyúl a karakterhez és – talán a fiatal korára való tekintettel – ügyesen képes megragadni a célközönség humorát és kihasználni a helyzetkomikum adta lehetőségeket, melyet a Varázsfuvola áriájának előadása koronázott meg. Szintúgy ki lehet emelni még Csikos Sándort és Kovács Andrást. A társulatra amúgy ebben a darabban jellemző egy enyhe túljátszás és színpadiasság, ami a lélektani drámára számítókat zavarhatja, de egy ilyen ifjúsági darabban megállja a helyét.
