(Forrás: http://magyaridok.hu/) 2015. 10. 04. Farkas Wellmann Éva
Ősbemutató a százötven éves debreceni Csokonai Színházban
Ősbemutatót ünnepelt a hét végén a debreceni Csokonai Színház. Árkosi Árpád rendező állította színpadra Orbán János Dénes A magyar Faust című darabját, amelynek híre bejárhatta a környéket, hiszen a teátrum nézőtere már a nyilvános próbán is zsúfolásig megtelt.
Nyilvánvaló, hogy a téma is rendkívül vonzó volt: senki nem titkolta, hogy a legendás hírű debreceni professzor, Hatvani István viselt dolgairól fog szólni a történet. Az egyébként köztiszteletnek örvendő tudósról szóló mendemondák mára talán nem annyira elevenek a köztudatban, mint a maga korában, de valószínűleg nem ismeretlenek az itt élők előtt.
A XVIII. század egyébként is remek termőtalaj volt egy ilyen történet szárba szökkenéséhez: sajátos egyvelegben találjuk ott a népi babonát, a mágikus kísérletekre, bűvös koholmányokra hajló tudákosságot és a felvilágosodás racionális szellemét. Nem csoda hát, hogy ebben az eszmei polifóniában az emberek különös, néha elrugaszkodott módon értelmeztek számukra nehezen megmagyarázható tényeket, sőt az elbűvölőbb, kerekebb mese érdekében, hozzá is költöttek a szikár valósághoz.
De igazságtalanok lennénk mind Hatvanival, mind a korabeli emberekkel szemben, ha mindezt leegyszerűsítenénk. Hiszen ez a Faust-történet már akkor megragadta a kortárs irodalmárok figyelmét, s a XIX. században még bőven izgalmas témának számított Arany János, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán számára is. Írtak is róla jó szívvel.
És most, a XXI. században, mitől válhat a téma érdekfeszítővé egy kortárs magyar költő-írónak – s hogyan válhat értelmezhetővé a rendezőnek? Itt van a jó és a rossz hagyományosan feszülő ellentéte, egy tudós, aki a pletyka szerint eladta a lelkét az ördögnek, és itt a város, aki sokat köszönhet nagynevű tanárának. Nyilván az utóbbi szemponttal is hangsúlyosan számolni kell.
Rendkívül nagy formátumú, erőteljes előadást láthat a közönség. A magyar Faustban, olyan darabot, amelyet nyilvánvalóan hosszú játszásra terveztek. A szereplők tekintélyes száma, a kidolgozott díszletelemek, jelmezek, a zenei felépítettség és a komolyan vett színészi szerepek mind erre utalnak.
Ez a rendezői értelmezés számos ponton áthelyezi a szokásos feszültség hangsúlyait – magyar vonalon például a madáchi jó–rossz egymásnak fordulását. Ahogyan a szöveg is, amely szerint Hatvani egy olyan mágusláncolat utolsó eleme, amelyet az ördög hozott létre Trismegistos Hermesszel mint kezdőponttal, utolsó előtti tagja pedig Bernoulli professzor (Csikos Sándor). A történet szerint hatszázhatvanhatan írják alá a vérszerződést az ördöggel, s örökítik tovább tanítványaiknak a tudást jelentő szimbolikus könyvet. Ennek a folyamatnak hátborzongatóan poétikus képét látjuk megjelenni a forgószínpadon: a könyv kézről kézre jár, a korábbi tulajdonosai pedig lassan elforognak a pokolba.
A dráma és a rendezés is evidenciának veszi a két tartomány létezését: az Úr pápai díszben, teátrális megszólalásokkal tűnik fel Miske László alakításában, míg Lucifer egy fiatal, lázadó nő, akit Varga Klári formáz. Persze, némi irónia azért átsüt ezeken a párbeszédeken. A Hatvanit játszó Mészáros Tibor szerepe talán a legkomplexebb: nála futnak össze az angyali és a démonikus szálak, s az ő feladata végig fenntartani a feszültséget a szembenálló (?) vagy inkább egymás mellett létező, egymást kiegészítő világok között.
A rendező nem riad vissza az angyalhoz, ördöghöz kötődő sztereotípiák használatától, de továbbgondolásától sem: az angyalok kara egy naiv kislánykórus, hófehérben, ragasztott angyalszárnyakkal, az ördögök alapvetően a fekete-piros kombinációkat viselik. Mefisztó ilyen szempontból a legkarakteresebb figura (Mercs János); kár, hogy a színész hangja, sokak bosszúságára, nehezen volt hallható a nézőtéren. (Bizonyára a technika ördögének köszönhetően.) A fekete-piros-fehér színhármas meghatározza az egész darab világát, mégsem válik közhelyessé. Ezek a színek köszönnek vissza a díszletekben is: a számtalan funkciót betöltő, könyvekkel berakott lépcső, az üstök, az ágyak, az asztalok – amelyekkel nagyon gazdaságosan-arányosan él az előadás. Mindebből a barna diáktógát viselő Hatvani lóg ki az elején, később a fekete-fehér jelmez lesz sajátja. És a megtestesült kártyalapok is oldják a színeket: a Tök, a Zöld, a Makk és Veres Ásznak eredeti, szinte meseszerű a megformálása.
A sokrétegű élőzene, a Vox Iuventutis Gyermekkar húszfős kórusával, a Csokonai Színház Énekkarával, fegyelmezetten játszó zenészekkel, a Könczei Árpád zeneszerzőt dicsérő kidolgozottsággal vezeti a közönséget az angyali tisztaságú zsoltárfohásztól, régi magyar táncdallamokon vagy gyerekdalokon keresztül a záró, már-már koncerthangulatot idéző Highway to Hell című AC/DC-slágerig. A koreográfia játékos módon követi a legélesebb hangulati váltásokat is. Egy szintén kiugróan költői jelenetben például, Hatvani volt kedvesének családi tragédiájában, zene, mozgás, szöveg és színek olyan összjátékát láthatjuk, amely napok múltán is munkát ad a befogadó léleknek.
És ha már a léleknél tartunk, ez az, ami ebben a drámában nem válik olcsó árucikké. A darab megbontja a kétpólusosságot, mivel a főszereplő átlát az gonosz fondormányain, s rájön, hogy ő egy egyszerű játszma része, amiben nem kíván részt venni: „megesküszöm mind Mennyre, mind Pokolra: / magam számára én magam vagyok / legfontosabb”, mondja, s visszakéri elrabolt életét. Így válik kettőssé a záradék is, s az értelmezés a befogadóra bízatik. Merthogy a temetésen (hiteles források alapján) tíz gyerek apjaként, Debrecen megbecsült tudósaként emlegetik Hatvanit.
Úgy intellektuális ez a darab, hogy közben erősen meseszerű, úgy fogadtatja el a tudósságot, hogy közben a misztikumnak is helyet enged. Ilyenképpen egy kicsit XVIII. századi is, de pontosan emiatt tartozik a mához: egymás közelébe engedi a jót és a gonoszt, ha már amúgy sem választhatók szét egymástól. És megmutatja általuk az ember valódi természetét.
