(Forrás: https://www.dehir.hu/) 2019. 11. 18.
A Csárdáskirálynő már 1915 óta van majdhogynem folyamatosan színpadon, kétségtelenül egy megunhatatlan, kortalan darab. Így ezúttal is borítékolható volt, hogy ismét sikeres lesz Debrecenben.
Kálmán Imre dallamai már olyan mélyen beitták magukat a magyar emberek zsigereibe, hogy akarattal sem lehetne kitörölni őket. Már a kezdetek kezdetén világos volt, hogy ezek a dalok olyan játékosan, mókásan vagy éppen néhol fájdalmasan szólnak, akár csak a magyar virtus.
A Csárdáskirálynő 2019-es átiratnak a legnagyobb különlegessége a két új karakter, Terka és Leopold herceg behozatala. Mindkettő hozzátesz a darab egészéhez, kiegészíti azt. Terka, mint az Orfeum vezetője közönségkedvenccé válik, hiszen annyira könnyű vele azonosulni. Ezt a karaktert Oláh Zsuzsa és Oszvald Marika kelti életre. Ő az, aki végül megoldja a szerelmi szálakat. „Kölcsön kenyér visszajár” felkiáltásával pedig minden néző egyöntetűen egyetért. Benne látjuk leginkább azt az erős karaktert, aki képes kibogozni az összegabalyodó szerelmi szálakat. A másik új karakter Stázi édesapja, Leopold szintén a közönség lelkületét idézi, hiszen a néző is olykor hasonlóan viszonyul magához a darabhoz: van az a dal, amit valahonnan ismer, de se a dallamára, se a szövegére nem emlékszik, csak arra, hogy nagyon szerette…
A többi szereplő játéka is rendkívül jól működik, a két főhősnek drukkolunk, hogy valahogyan jöjjenek már össze. Bóni karaktere pedig jól harmonizál Stázival, ők a darab talán leghumorosabb, legbájosabb párosa. A színpadkép is remekül sikerült, mindig tudja a néző, hogy éppen hová kell néznie, egyszerűen valahogy minden szó szerint a helyén van. Edwiné és Szilviáé marad a szerelmi szál komolyabb része, de maga a darab valahogy mindvégig vidám marad Gemza Péter és Peller Károly rendezésében. A dalok nyilván a régiek, de valahogy mégis frissen hatnak az új feldolgozásban. A legütősebb jelenet „A túl az Óperencián” című dalban jön ki, itt ugyanis két bábunak látszó táncos állít tükröt Edwin és Stázi elképzelésének a házasságról.
Önmagában az operett, mint műfaj, talán a populáris, prózai műfajokhoz (filmek, sorozatok) szokott generációnak idegenebb lehet. Én sem láttam még ezt az alkotást élőben, csak nagyjából ismertem a dalokat; illetve ha már beül az ember egy operettre, akkor utánanéz a cselekménynek. Akárhogyan is az operett a maga játékosságával mégis kissé távolinak tűnhet a fiatalabb korosztály számára, de ha kapcsolódási pontot akarok keresni, akkor valahogy az egész estés rajzfilmekben keresném a párhuzamot. Jó dalokkal, női főhőssel, aki szerelmes lesz a hercegbe, és természetesen happy enddel a végén – Szilvia ebben az értelemben olyan, mint egy „Disney-hercegnő”.
