Hogyan alakítja át a részvételt az online-osítás? címmel rendeztek kerekasztal-beszélgetést az I. Csokonai Színházpedagógiai és színházi nevelési konferencián Hajós Zsuzsa, a Kerekasztal Színház munkatársa, Jászay Tamás színikritikus, a Revizor kritikai portál főszerkesztője, Romankovics Edit szabadúszó színházi nevelési szakember, Takács Gábor színész-drámatanár, a KÁVA Kulturális Műhely művészeti vezetője és Végvári Viktória színházpedagógus részvételével. Cziboly Ádám, a beszélgetés moderátora elsőként arra volt kíváncsi, hogy milyen kontextusban, hogyan reagáltak nemzetközi és hazai szinten a színházak az elmúlt egy évre. Jászay Tamás a jelen, múlt, jövő tengelyen tipologizálta a tavaly március óta tartó időszak színházi történéseit, mely során első lépésként sorra megnyíltak a színházi archívumok, és a színházak többsége ingyen közzétette előadásai felvételeit. A jelenben óhatatlanul születtek olyan darabok, előadások, amelyek reflektálnak a világra, amelyben élünk. Itthon is megjelent új műfajként a karanténszínház, a karanténdráma, amelyek az elszigeteltségről, izolációról, depresszióról szólnak. Jászay két példát hozott: Jelenetek egy háztartásból (TRIP Hajó), Háy János: Szavalóverseny (Katona József Színház, K:ortárs című sorozat utolsó három epizódja). A jövőt illetően Jászay szerint többen próbálkoznak azzal, hogy online platformokra előadások szülessenek: köztük akad olyan, amelyik eleve ZOOMra készült, vagy létező előadásokat tettek a ZOOMmal kompatibilissé. A kritikus kételyét fejezte ki a forma működőképességével kapcsolatban, ugyanakkor üdvözölte, hogy elindult az erről való gondolkodás (a Színhaz.NET sorozata).
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői ezután tértek ki arra, hogy milyen válaszok születtek a járványhelyzetre a színházi nevelés területén. Hajós Zsuzsa elsőként a szinte mindenkit érintő anyagi és technikai hiányosságokról számolt be, és arról is, mennyi fejtörést okozott számukra, hogy milyen formai megoldásokkal tudnák adaptálni az online térbe a Kék sziget című színházi nevelési előadásukat. Végül készítettek egy filmet a színházi előadásból, megváltoztatták a dramaturgiát, újra írták a szöveget, de komoly kihívásnak bizonyult egy egész csoportos improvizáció online megoldása is. Romankovics Edit a Sajátszínház Éljen soká Regina! című projektje kapcsán tért ki egyrészt arra, hogy mennyire bonyodalmas volt a szereplőik, a hátrányos helyzetű roma asszonyok technikai eszközökkel való ellátása, másrészt arról az online térben való megjelenést segítő ötletükről, hogy Szilágyi Zsófia filmes szakembert kérték fel, hogy a ZOOMos alkalmaikból kisfilmet vágjon össze. Nagy örömként könyvelte el, hogy a csoport valamennyi tagját megtartva, magukat online karanténszínháznak nevezve április 16-án lesz a bemutatkozásuk.
Végvári Viktória a Mozgató Duplaóra című programjuk kapcsán mesélt arról, hogy számukra is a filmes felvételek használata bizonyult hasznosnak, Shakespeare Vihar című színdarabjához készített foglalkozásukban pedig, ami eredetileg egy szabadulószoba, további rejtvényeket, feladatokat rendeltek, sőt, az eredetileg két drámapedagógus ötre bővülve még a kulisszák mögé is elvitte/elviszi a ZOOM-foglakozás résztvevőit.
Takács Gáborék szerkezeti és dramaturgiai átalakítással a Játszótér című foglalkozásukat ültették át az online térbe laptop és mobiltelefon használatával. Először abban a verzióban, hogy ők a színházban, a diákok az iskolában voltak, majd abban is, hogy mindenki az otthonában tartózkodik. Takács a formai változtatás elképesztő technikai kiszolgáltatottságát is hangsúlyozta.
A beszélgetés második részében felvetődött, hogy az eddigiektől teljesen eltérő kompetenciákat igényel az online térbe költözés a színészektől, drámatanároktól és foglalkozásvezetőktől, és izgalmas téma volt az is, hogy vajon a karanténban létező ötletek, megoldások és formák tovább élnek-e majd a járvány elmúltával is. Az első témafelvetésre reflektálva Takács Gábor megkérdőjelezte, hogy új kompetenciákról lenne szó, szerinte inkább valamiféle finomhangolást igényel a színházi emberektől az új helyzet, hogy kamerával játszanak, vagyis a filmnyelvbe lépnek át. Arról számolt be, hogy filmes tapasztalatok nélkül a színészi játék számukra ismeretlen területére tévedtek, vagyis arra törekedtek, hogy ne játsszák túl a szerepüket. A megváltozott kompetenciák kapcsán Hajós Zsuzsa vetett fel egy nagyon érdekes problémát, azt, hogy amíg élőben a színész drámatanárok többsége viszonylag könnyen meg tudja ítélni, hogy a résztvevő diákok valamelyike épp milyen állapotban van, miért hallgat stb., addig ZOOMon ez képtelenség.
Ehhez kapcsolódott Romankovics Edit elgondolkodtató megjegyzése a közösségi élmény eltűnéséről, hisz valóban lényegi kérdés, hogy miként vagy lehet-e egyáltalán közösségi élményt létrehozni a ZOOMon, miközben a színház és dráma minden formája érzéki élmény, amiben a verbalitáson és az intellektuson túl az ember teljes valójában részt vesz. Ez utóbbi tűnt el Romankovics szerint, hisz az online térben a verbalitás és a nyelvi kompetenciák kerülnek előtérbe mind a drámatanár, mind a résztvevők részéről. A szakember szerint manapság az a nehéz feladat, hogy ne pusztán ezekre a készségekre építsen egy előadás. Romankovics úgy gondolja, hogy a finom sóhajtásokat, pillantásokat, rezdüléseket lehetetlen érezni az online térben, holott ezek fontos részei az élő részvételi előadásoknak, hisz ha nincs is direkt interakció a nézőtér és a színpad között, akkor is működik egyfajta folyamatos kölcsönhatás.
A pedagógusok sokszor emlegetett kifogása is felmerült, miszerint mennyire nehéz arctalan fekete négyzeteknek beszélni az online platformokon, hogy a türelem is egy új kompetencia, amit sokszor a technikai nehézségek, máskor a résztvevők nehezebb aktivizálása, bevonása okoz.
Ez utóbbi problémakör kapcsán egyetértettek abban, hogy talán akkor könnyebb bevonni egy online foglalkozásba a diákokat, ha személyes történetekkel nyilvánulhatnak meg, valamit magukról mondhatnak el, akár ha közösen alkothatnak, vagy ha olyan online szolgáltatásokat vonnak be az alkotók a foglalkozásokba, amelyek a résztvevők által gyakran használatosak. Érdekes jelenség, hogy az online-ban sokkal inkább felerősödik a témaválasztás dilemmája is, mivel nagyon hamar kiderül, hogy van-e az adott témafelvetésnek tétje a résztvevők számára.
A kerekasztal-beszélgetés zárótémájával kapcsolatban, vagyis, hogy megmaradnak-e az online előadások a járvány elmúltával is, eltérő válaszokat kaptak a konferencia hallgatói. A kategorikus nem mellett érvelők azt hangsúlyozták, hogy a színház lényege a személyes jelenlét, épp ezért az online megoldások sosem működhetnek az offline hatékonyságával, míg a megengedőbb elképzelések szerint sok olyan készség, gyakorlat, ötlet és eszköz került elő az elmúlt egy évben, amelyek párhuzamosan működhetnek a korábban használtakkal. Az online megjelenés, vagy akár a színházi vizuális teamek megtartása melletti érvek között felmerült az is, hogy segítségükkel olyan közösségek is megszólíthatóak, amelyekhez a színház korábban soha nem jutott el. Záróakkordként hangzott el az a manapság többször hangoztatott prognózis is, miszerint a most bevezetett ötletek és készségek megtartásával a színházi szcénának is fel kell készülnie a vírusok, egyéb kórokozók által előidézett újabb világszintű járványokra.
