November 21-én magyarországi ősbemutató keretében mutatta be társulatunk a Heiner Müller Titus Anatómiája, Róma bukása című műve alapján készített produkciót. Az előadás rendezőjével, Szabó K. Istvánnal a mülleri vízióról, a posztdramatikus színház magyarországi jelenlétéről és mindennapi kannibalizmusunkról beszélgettünk.
– Miért Heiner Müller darabját ajánlotta a színháznak a rendezői megkereséskor?
A Titus Anatómiáját rendkívül izgalmasnak tartom mind tartalmilag, mind formailag, hiszen ez dramaturgiai szempontokból is új játék magyar színpadon. Másrészt a jubileumi Shakespeare-év tükrében is kihívásnak tűnt a nagymester tragédiájának továbbgondolása. Nem rejtem véka alá azt sem, hogy ez kockázati faktort is magában hordoz, viszont azt hiszem, hogy az jelenti a kihívást, ha valami olyasmit csinálunk, ami nem szokványos.
– Mennyire volt kész rendezői koncepciója a darab kiválasztásakor?
– Kész koncepcióval ugyan nem érkeztem, de érdekes lehetőségeket fedeztem fel ebben a darabban, amelynek akkor még nem létezett magyar fordítása. Jó pár évvel ezelőtt a bukaresti Bulandra Színházban láttam egy előadást, és megfogott a mülleri kommentár groteszk brutalitása, költőisége. Úgy éreztem, nagyon erősen szól arról, ami jó ideje foglalkoztat: a globalizáció nyers perverziójáról, arról a civilizációs mókuskerékről, melyben élő világunk egyre iszonyatosabb tempóban szédíti magát bele a semmibe. Ez egy szomorú ének az önpusztításról, arról, hogy lelkünk mélyén szánalmas kannibálok vagyunk.
– Hogyan él együtt a shakespeare-i és a mülleri nyelv?
– Nincs szó letisztult stílusról: az Erzsébet-kori színház keveredik a posztmodernnel, és ezáltal egy érdekes nyelvötvözet születik, ami – az előadássorozat tapasztalata alapján – megosztja a közönséget, idegenkedők és rajongók táborára. Én egy zsigeri színházzal próbálkoztam, mely megmozgatja, aktiválja − úgy érzelmileg, mint intellektuálisan − a befogadót. Nem véletlen a térképzés sem, mely zárt energiatérként szippantja be a nézőt, a játék organikus részeként építve be őt az előadás látványvilágába. A shakespeare-i alaptörténetet látomásszerűen bővíti ki Müller, a partikulárist általánossá duzzasztva, költészete az összeomlás moraját hordozza, szavai az elkerülhetetlen apokalipszist idézik meg, iszonyú erővel. Asszociációk révén jön létre az a többdimenzionális kompozíció, melynek egyik alkotója maga a néző.
– Heiner Müller visszatekintett Shakespeare-re, de 1984 óta is eltelt már harminc év. Megjelenik az előadásban ez a retrospektivitás?
– Az elidegenedés kálváriája az, amit nap mint nap megélünk. Heiner Müller kor- vagy inkább kórképe, úgy érzem, most érik be. Határainkat minél tovább tologatjuk, annál inkább eltávolodunk magunktól, felhígulunk az általánosban, majd felszívódunk a virtuáliában. Rómával ugyanez történt, kinőtte falait, történelmét, majd saját emésztőgödrébe veszett.
– Az Ön kérésének is eleget téve tettük ki mindenhova a 16-os korosztályi ajánlást. A Titus Andronicushoz képest más a mülleri kegyetlenség?
– Heiner Müller az emberi ösztönképet erősíti fel, nem kevés cinizmussal. A fejlődés-képtelenségünkről beszél. A modern társadalmi berendezkedés minden óvintézkedése ellenére csak lecsiszolt fogú vadállatok maradtunk, marásra, egymás megsemmisítésére idomítva. Ezen belül a politika csak a hajtóvadászat egy burkolt formája, melyben a törvény jogarával felfegyverzett barbárok saját dicsőségükre ontják fajtájuk vérét.
– Shakespeare-nél még a gótok voltak a felelősek a brutalitásért.
– Mindjárt az elején felvetődik a kérdés: hogyan azonosíthatók a gótok, kik a gótok. Egy átlagos római ember számára a gót, a barbár a limes, a védelmi vonalon kívüli ember, közösség volt. A fenyegetés egy szinonimája. Most próbáljuk beazonosítani az új gyarmatosító hatalmat, „a kurvák és világcégek Rómáját”, amint azt Müller megfogalmazza, és nem kell túlságosan megerőltetnünk a fantáziánkat ahhoz, hogy rájöjjünk: a gótok, a maradik, a barbárok mi vagyunk. A globalizáció fölülírja történelmünket, megsemmísíti az ellenállókat az új világrend, a „demokrácia” jegyében. S miközben a szabadság illúziójába ringatjuk magunkat, észre sem vesszük, miként zsugorodnak egyéni tereink börtöncellákká. Nem vagyok optimista, nem hiszek az emberiség jövőjében. Dinoszauruszok vagyunk, az evolúciós lánc végén unatkozó, bulímiás gyerekek. Előbb-utóbb belerokkanunk saját falánkságunkba.
-– Magyarországi kőszínházakban szinte nincs jelen a posztdramatikus színház, a kőszínházi színészeknek nincs igazán gyakorlata benne. Hogyan sikerült ezt a látásmódot átadni a debreceni színészeknek?
Lényegesen más ez a viszonyulás, mint amit a sztanyiszlavszkiji rendszer feltételez, és ebből nagyon nehéz kimozdítani a magyar színészt. Nem hajlandó elvonatkoztatni, nehezen adja magát olyan jelekhez, amelyek néha csak erős festékfoltként léteznek egy felületen, és nem igényelnek további színészi kommentárt. A munkafolyamat összességében konstruktív volt, és alázattal próbáltunk közelíteni egymás felé. Ennek ellenére − úgy érzem − csak belekóstoltunk annak a lehetőségébe, amit e játék feltételez. A posztdramatikus színház Magyarországon szinte kizárólag az alternatív színház szerepköre, viszont éppen azért tartom értelmesnek és értékesnek ezt a kőszínházi kísérletet.
(lejegyezte: Miklós Eszter)
