Mészáros Tibor: Istent a falra festeni – KRITIKA
(Forrás: http://szinhaz.net/ Kutszegi Csaba 2014. szeptember 28.)
…csak óvatosan ezekkel a boldog végekkel! Nehogy, ahogy egykoron a cikkek végén kötelező volt a vörös farok, most a színházban legyen kényszer a…
Ha rosszindulattal állnék a debreceni Csokonai Színház Istent a falra festeni című bemutatójához, teleírhatnám lapunk internetes felületét az előadás hibáinak sorolásával. De mért is legyek rosszindulatú? Ha furtonfurt (őszinte meggyőződéssel) támogatom a fővárosi függetlenek tehetséges kísérleteit, akkor ugyanez bőven kijár a vidékieknek is (még ha kőszínháziak is), pláne ha a produkció szintén tehetséges, kísérleti és figyelemre érdemes. Mert ez utóbbi a lényeg…
A még színésznek sem szép korú Mészáros Tibor alaposan belevágott a közepébe: debütáló rendezőként maga írta darabot vitt színre, ráadásul – ihlető forrásként – rendkívül veretes, mély, ha idegen nyelveken érthető volna, világszínvonalú (és szerintem színdarabba nem adoptálható) irodalmi szöveghez nyúlt, Tar Sándor A mi utcánk című remekléséhez. Előzetes kételyem jogos volt: Tar irodalmi szövege olyan különleges és sui generis irodalmi, hogy nem váltható csak úgy színházira. Ezzel nyilván tisztába jött a színész-író-rendező is, hiszen az előadáson felhangzó szövegek csak foszlányokban és motívumokban idézik a novellafüzér-regényt, jó részüket Mészáros maga írta. Akkor meg miért van szükség Tar Sándorra?
Ez nyilván úgy működik, hogy a színházcsinálót megérinti az irodalmi szöveg. Megpróbálja az irodalmi értéket hasonló színvonalú színházi értékké varázsolni. Szerencsés esetben időközben rájön, hogy ez nem mindig, sőt igen ritkán megy. A sok pocsék mellett számos remek előadás született ugyan irodalmi művek adaptálásából, de a jól sikerültek mindegyikére jellemző, hogy – leginkább a műfaji különbözőségek okán – eltávolodott az eredeti irodalmi műtől. Az Istent a falra festeni-nek is ez a kulcskérdése: mennyire sikerül eltávolodnia az irodalmi alaptól, miközben hozzá hű, és jó értelemben színházias is akar lenni.
Mindeközben nem hallgatható el, hogy az előadás – legalábbis az első, felszínes észlelés szintjén – eléggé emlékeztet a közelmúlt „trendi” színházi sikereire: jelesül Egressy Zoltán Portugáljára és Székely Csaba Bánya-trilógiájára. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Mészáros sikert akart másolni, de az összehasonlítás mégis elkerülhetetlen, és ami lényegesebb: tanulságos. A Portugál sikere nem kis mértékben tiszta – csehovi – alaphelyzetének köszönhető: a mélyre süllyedt szereplők kilátástalan helyzetükből valamilyen távoli, de konkrétan megfogalmazható jobb „tartományba” vágynak, és bár nincs reményük odajutni, a vágyódás értelmet ad életüknek. A Bánya-trilógia hősei talán nyomokban reménykednek egyfajta kiútban, de minduntalan rá kell döbbenniük: az életben maximum annyi a sanszuk, hogy abszurd módon, ideig-óráig szebbé hazudják a szépíthetetlen valóságot. Az Istent a falra festeni világa még abszurd hazugságra sem kínál lehetőséget: ahogy az egyik szereplő megfogalmazza, csupán az a szép és jó benne, hogy egyszer (az állandó szenvedéssel együtt) elmúlik.
Nos, az igazi kérdés az, hogy ez utóbbi (egyébként abszolút Tar Sándor-hű) gondolatot és a Tar Sándor-i (irodalmi) miliőt hogyan lehet színházi nyelvre fordítani. Szerintem abszurditásba hajlás nélkül, „kisrealista” módon sehogy sem. Márpedig a közel kétórás egyfelvonásos első fele kisrealistán, konkrét poénok és drámai hatás ellenpontozásával igyekszik operálni, és ezért döcögős, nehézkes és sikertelen is. De – igazán váratlanul és szerencsésen – a darab második fele átmegy jól szerkesztett, jól dramatizált abszurdba, és – minden jó, ha a vége jó alapon – az előadás a végére nemcsak hogy megmenekül, hanem igencsak fel is erősödik. A teljes színészgárda szinte egy csapásra remekelni kezd, holott előtte mindig csak egy-egy szereplő vitte ideig-percekig az előadást. Hogy melyik rész hűbb Tarhoz, és melyik távolodik el tőle bátrabban – na, ez az, ami teljesen lényegtelen.
Annál is inkább, mert a pontos, figurákat, szöveget követő hűséget Tar Sándorhoz Mészáros Tibor már a kezdetekben sem tűzi ki – nagyon helyesen – célként, magának támasztott követelményként. A történések egyes elemei csak motívumként jelennek meg, a neveket is csak kölcsön veszi a rendező, a regényben leginkább mással és máshogy történnek meg a színpadon is megjelenő események, és új történések és új szereplők is feltűnnek az előadáson. Ez koncepciózus írói-rendezői döntés eredménye, de gyaníthatóan némi tanácstalanságra is lehet következtetni belőle. Mert a (Tar által megírt) termékeny alaphelyzet és a remekül megrajzolt figurák annyi irányba csábíthatják a színházcsinálót, hogy ember legyen a talpán, aki higgadtan ellenáll.
