Kubik Anna: a jó színház belemar az emberbe

(Forrás: http://mno.hu/) 2016. 01. 17. Sashegyi Zsófia

Harminc éve a félórás vastaps közben Kubik Anna leterítette nagykendőjét a Nemzeti (mai Pesti Magyar Színház) színpadán, és azt Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Bubik Istvánnal és Rubold Ödönnel közösen körülállva tapsolt a szerzőnek, Sütő Andrásnak, akit nem engedett át a hatalom a határon az Advent a Hargitán bemutatójára. Az előadás egy életre meghatározta Kubik Anna pályáját, akit születésnapján a tizenöt éve elment Sinkovits Imréhez fűződő szeretetéről is kérdeztünk.

– Isten éltesse! A családjától távol, itt, Debrecenben is megünneplik a születésnapját?
– Köszönöm! Már túl is vagyunk rajta, annyi csokit ettünk a délelőtti öltözéses főpróba után, hogy nem is tudnék többet, de egész nap folyamatosan jönnek az üzenetek is, úgyhogy, bár a lányom nem örült, hogy nem vagyok otthon ezen a napon, így is ünnepeltnek érezhetem magam. A bemutatóig [Szabó Magda: Az ajtó] hátralévő egy hét nagyon sűrű, ilyenkor még egyszer darabjaira hullik minden, amit az ember idáig építgetett, és most már a díszlettel, a jelmezzel kerül majd a végleges helyére.

Nem szeretem, ha néznek
– Izgul?
– Én alkatilag nagyon drukkos vagyok, a bemutató előtt különösen. Mikor a darab elindul, mindig kell öt perc, amíg felfogom, hogy aki a színpadon áll, tulajdonképpen már nem is én vagyok, hanem a szereplő, akit alakítok. Nem vagyok kitárulkozó személyiség, valójában nem szeretem, ha néznek. Az, amennyire nyitott vagyok, már a pályán eltöltött harminc évnek a hozadéka. Nagyon zárkózott ember voltam, az első félévben majdnem ki is vágtak emiatt a főiskoláról. Azt, hogy sikerült kilépnem ebből, biztos, hogy nem magamnak köszönhetem, és nem is a környezetemnek, a Jóistentől kaptam hozzá erőt. Néha az is eszembe jut, hátha a szüleim életét teljesítem be, akik amatőr színjátszók voltak. Az ő életük nem vehetett ilyen irányt, a háború után voltak nagyon fiatalok, akkor tanulhattak volna tovább, de dolgozni kellett. Esténként összegyűltek, és színházat játszottak, ebben merült ki az elhivatottságuk, ott is ismerkedtek össze, a színpadon.

– Milyen hely a szülőfaluja?
– Pici Veszprém megyei falu. Énnekem borzasztóan kedves, de most már nagyon fájdalmas is, mert mind a két szülőm a temetőben van. Éppen azon küszködünk a két lánytestvéremmel, hogy mi legyen a szülői házzal. Borzasztó megélni, hogy nem tarthatjuk meg, mert egyikünk sem tud fenntartani több háztartást, és a ház, ahol születtem – mert akkoriban még háznál szültek –, majd valaki másé lesz. Ősi már csak a templom és a temető lesz számomra.

VL20160111_9925
Fotó: Végh László

– Ha nem szerette, hogy nézik, mi vitte rá mégis annak idején, hogy könyvesbolti eladóként versmondással induljon a ’77-es Ki mit tud?-on?
– Az öröm, ami utána jött. Egyébként, bár az életem a versmondással kezdődött, utána teljesen szétszedtek minket a főiskolán, és aztán elfelejtettek összerakni, úgyhogy vagy húsz évig nem mertem utána verset mondani. Amikor Bubik István megcsinálta az önálló estjét, győzködni kezdett arról, higgyem el, ez semmihez nem fogható élmény. Ő öntött belém újra bátorságot, és végül összeállítottam én is a magamét. Mindig személyes verseket választok, amelyek számomra sokat jelentenek, és úgy veszem észre, ami nekem történet, az a közönségnek is az.

– Manapság kevesen mondanak verset a színészek közül. Miért?
– Egyre kevesebben! A versmondáshoz hatalmas bátorság kell, mert ott még az a szerepálca sincsen, amelyik a színdarabban. Cserébe viszont, míg a színházban a rendező elképzelését valósítjuk meg, a versnél csak az van, amit mi szeretnénk. De kiveszett az a fajta színész is, aki, mint egykor Sinkovits, úgy érzi, hogy a színészet nemcsak a játékról szól, hanem egy kicsit nevelni is akar, gondolkodásra inspirál. Az a szemlélet, amelyben én a Nemzeti Színházon belül felnőttem, ma már nem nagyon működik a szakmánkban.

Őze, Sinkovits figyelt minket a takarásból
– Lenne ma frissen végzett színész?
– Nem bánom, hogy nem most kezdem a pályát. Szerintem az egyetemre se vennének fel, mert ma már nem egyéniségeket keresnek, hanem jól táncoló, jól éneklő, jól kinéző, jól formálható fiatalokat.

– Végzősként azonnal a mély vízbe dobták annak idején, Székely Gáborék kivonulása után egy egész generációnyi hely üresedett meg akkor a Nemzetiben, amelyet önöknek kellett kitölteniük. Mennyit tanultak az akkor kezdő színészek a nagyoktól?
– Rengeteget. Nem statisztaszerepekkel kezdtünk, és kellett hozzá kurázsi, hogy míg egy Őze, egy Sinkovits figyelt minket a takarásból, ki merjünk állni, de nem volt rá időnk, hogy remegjen a lábunk. A próbájukból sokat eltanult az ember. Kezdetben csak lestük, próbáltunk rájönni: mitől van az, hogy olyan hitelesen tudnak megszólalni? Először, amikor még nem találja az ember a maga hangját, másra akar hasonlítani, mindenkinek van egy színészideálja. Az enyém talán Ruttkaiból, Dayka Margitból, Szemes Mariból volt összegyúrva. Aztán eljött a pillanat, amikor nekem szegezte a kérdést Iglódi István: na, és hol a Kubik Anna hangja? Nagyon nehéz ám megbirkózni olyan elődökkel egy-egy szerepben, mint Domján Edit vagy Ferrari Violetta. Az volt a szerencsém, hogy csak úgy záporoztak rám a szerepek: Júlia, Melinda, Tünde. Így nemigen volt időm nagyon elgondolkodni azon, amit Agárdy Gábor emlegetett a színházi büfében, hogyan játszotta ezt vagy azt Domján Edit és a többi óriás.

– Aztán megkerült Kubik Anna hangja is, és jött az Advent a Hargitán, a Sütő-darab legendás előadása ’86-ban…
– Nem tudom a Jóistennek megköszönni, hogy megtalált ez a szerep. Korábban soha nem jártam Erdélyben, de ezelőtt volt egy kirándulásunk. Meg akartam ismerni azt a vidéket és leginkább Sütő Andrást. Emlékszem, a házban nem tudtunk beszélgetni, mert tele volt lehallgatókészülékkel, így el kellett menni a kert végébe, de ő még ott is óvatosan fogalmazott. Akkoriban volt egy rendelet, amely megtiltotta, hogy házaknál lakjunk. Titokban aludtunk itt-ott, például Szélyes Imre kollégám szüleinél. Akkor aludtam – kint, a szabadban – először olyan ágyon, amely kukoricacsutkával volt töltve. Fantasztikus élmény volt az az út.

– A Magyar Művészeti Akadémián előadott székfoglaló beszédében is ezt az előadást idézte fel. Egész életére meghatározó élmény maradt?
– Igen. Megtanultam általa, mi az a színházeszmény, amely változtatni tud, beleszól, belemar az életbe, és amely ma sajnos nincs már. Hihetetlen ajándékot kaptam karácsony előtt: Kovács Zsoltnak, egy ceglédi gyermekorvosnak, aki egyébként református presbiter, eszébe jutott, hogy most van a bemutató évfordulója, és 30 év múltán fantasztikus ünnepélyt rendezett ennek örömére. Tizennyolc éves volt, amikor látta a darabot, és azt mondta, olyan nagy hatással volt az életére, hogy szeretné valamiképpen viszonozni azt az élményt, amely az egész gondolkodásmódját megváltoztatta. Sinkovits Imre monológját betanulta egy fiatal ceglédi joghallgató, és egy gyönyörű, megható, telt házas, igazi ünnepi esten emlékeztünk vissza arra a napra. Milyen boldog lett volna Imre bácsi, ha ott van, és hallja, ahogy az a fiatalember elmondja az ő szavait a várakozásról advent utolsó vasárnapján…

– Az Advent a Hargitán egy önről és Sinkovits Imréről készült közös képpel vonult be a történelemkönyvekbe. Éppen most lesz tizenöt éve, hogy meghalt a színészlegenda…
– Nagyon hiányzik. Nekem éppen akkor ment el az édesapám, amikor odaszerződtem a színházba. Ő meg olyan jóindulattal fordult mindegyikünk felé, hogy tulajdonképpen második édesapám lett. Akiben cseppnyi szikráját is látta annak, hogy nemzetben gondolkodik, vagy hogy okítható, alakítható, és figyel arra, hogy mit mond, afelé olyan szeretettel fordult, hogy azt nem lehet elmondani. Nagyon fontos volt az ő léte ott. De ugyanígy Őze Lajosé is, aki pedig nem tudta kimutatni a szeretetét, csak jeleit adta. Mint amikor például Gyulán két év után elővette a barna melegítőjéből azt a szelencét, amelyet a Rómeó és Júlia bemutatójára kapott tőlem; kicsit játszadozott vele, úgy, hogy én is lássam, aztán eltette. A világért nem mutatta volna ki az érzéseit. Amikor ott, a nyári játékokon rám jött a vakbélgyulladás, és megoperáltak, arra ébredtem, hogy ő ül az ágyam mellett. Akkor se szólt egy szót se, csak ült vagy öt percig némán, a szája elé tett kézzel, mintha dohányozna. Aztán ránézett a befőttre, amelyet az éjjeliszekrényemre tett, és kiment. Innen gondoltam, hogy talán szeret. Ugyanígy fantasztikus volt megélni, ahogy Agárdy vagy Kállai Ferenc felénk fordult. Csupa szeretet volt mindegyik. Megjegyzem, én ugyanígy viszonyulok a fiatal kollégákhoz, mert látom, milyen nehéz elkezdeni egy próbafolyamatot egy vadidegen emberrel, akiről nem tudhatják, hogyan gondolkodik, milyen reakciókat várhatnak tőle.

Egy társulat az alfa
– Miért jött el Budapestről Debrecenbe, Szegedre, Székesfehérvárra?
– Önszántamból. Mert itt találok még olyan ünnepi közönséget, amely azt várja a színháztól, amit én. Nagyon eluntam azt a vicsorgást, ami Budapesten ment. Azt, hogy minden emberi, szakmai kapcsolatra rányomja a bélyegét a politikai hovatartozás. Itt még ki lehet zárni a politikát. Előadás után, ha összegyűlünk, a darabról beszélgetünk, vagy ünnepelünk valamit, de nem kerül elő a politika. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy csak azzal foglalkozzak, amit igazán fontosnak tartok. A lányom felnőtt, most már nem azt kérdezi, mikor jössz haza, hanem hogy mikor mész el, és mivel vidéki vagyok, egyáltalán nem okozott gondot otthagyni Budapestet, sőt… Már nem vállalok el minden szinkront, a felesleges dolgok kiesnek a rostán. Anyagilag persze nem engedhetné meg magának az ember, de bennem nincs gyűjtögető hajlam, a lányom már többet keres, mint én a Kossuth-díjas közalkalmazotti fizetésemmel, ami egyébként vicc, de legalább őmiatta sem kell aggódnom. Igaz, így két lakást fizetek, Szegeden és Debrecenben, és erre rámegy a fizetésem nagy része, de hát az ember hobbijának ára van.

– A társulathoz tartozás ma már inkább belső igény, nem? A munkák bárhol utolérik az embert.
– Igen, de egy társulat az alfa. Ez az egész egy közösségi játék. Normális, magára valamit is adó színész csak akkor érzi jól magát játék közben, ha a többiek is jók.

A cikk folytatását itt olvashatja.