Nem sokkal a Menekülők című történelmi dráma ősbemutatója előtt a szerzőpáros egyik tagjával, Győri L. Jánossal beszélgettünk arról, hogy milyen kötöttségeket jelentett a tematikus drámapályázaton való részvétel, hogyan osztották meg a feladatokat szerzőtársával, Győri Katalinnal, illetve hogy miként keverednek a darabban a fikciós és valós elemek.
A színház, a város és a Tiszántúli Református Egyházkerület közös pályázati kiírása, a gályarabbá vált prédikátorok példáját említve, a hit megtartó erejéről szóló nagyszínpadi mű elkészültét célozta meg, hogy szülessen egy olyan dráma, amellyel Debrecen méltó módon ünnepelheti meg a reformáció 500. évfordulóját. Amikor meglátták a pályázati kiírást, rögtön ez a téma és korszak jutott eszükbe?
A gályarabok esetéhez hasonló történet Debrecenben nemigen van. Hiszen épp fordítva történt, Debrecen befogadott olyanokat, akik az úgynevezett gyászévtizedben, tehát 1670 körül a hitük miatt menekültek. Debrecen viszonylag védett város volt, tehát innen nem idéztek a pozsonyi vésztörvényszék elé prédikátorokat. Ilyen módon a kiírásnak nem lehetett teljes egészében eleget tenni, de abban biztos voltam, hogy egy ahhoz közeli időpontot és eseményt kell keresni. A 17. század művelődéstörténetének kutatójaként mindig is csodálkoztam azon, hogy a magyar irodalomban Várad 1660-as elestének történetét és az azt megelőző történéseket még nem dolgozták fel. Sem regény, sem dráma nem született erről a nagyon összetett, nehéz történelmi fordulópontról. Ez azért is különleges, mert nemcsak Debrecent érinti az esemény, hanem Nagyváradot is, sőt Nagyvárad elfoglalása az egész magyar történelemnek is fordulópontja: az Erdélyi Fejedelemség bukásának, sőt a török meggyengülésének, majd kiűzésének kezdete is. Arról tudtam, hogy Szabó Magda a Kiálts, város! után készült drámát írni erről az időszakról is, de az nem született meg. Múlt év novemberében jutott el hozzám a pályázati kiírás híre, és rögtön erre a témára gondoltam. Február elején keresett meg az unokahúgom, azzal, hogy Huszár Gálról írna, és kért, hogy a téma történeti hátterének feltárásában segítsek neki. Hosszas beszélgetés után elárultam, hogy belekezdtem a fenti téma kidolgozásába, és végül úgy döntöttünk, hogy azt folytatjuk tovább közösen. Utólag elárulom, hogy küszködtem a dráma magánéleti szálaival.
Mi okozott problémát az írásban? S hogyan tudtak később együttműködni?
Alapkutatásokat nem nagyon kellett végeznem, hiszen a téma a fejemben volt. Szerzőtársamnak volt inkább több munkája, hogy a magánéleti szálat kidolgozza. A történet alapvonalait először megírtam prózában, ehhez kerestem aztán a karaktereket, életrajzi részleteket. Sőt néhány dialógust is kidolgoztam már akkorra, amikor Katalin beszállt a munkába. A kettős szerzőséggel tulajdonképpen két nézőpont találkozott. Én a Kollégium életét inkább történeti vonatkozásaiban ismerem, a szerzőtársam pedig ott nőtt föl, hiszen az édesapja a Kollégium Gimnáziumának igazgatója jelenleg is. Katalin élettérként is ismerte tehát a Kollégiumot, de az is fontos volt, hogy nálam fiatalabb nőként hogyan látja az ottani életet. A legnehezebb feladat az első felvonás középpontjában álló főhős, Lippai Sámuel professzor alakjának kibontása volt. Azon kívül, hogy abban az évben egyedüli professzor volt Debrecenben, alig tudunk róla valamit.
Mi ennek az oka?
Egyszerűen hiányosak a rendelkezésünkre álló források, vagy még nem ismerjük őket. Lippai nagyon rövid időt töltött Debrecenben. Úgy tűnik, hogy összesen egy esztendőt. Annyit tudunk még róla, hogy korábban Sárospatakon, majd Nagykárolyban volt prédikátor. Részt vett a kor hitvitáiban, jelentek is meg nyomtatásban ilyen irányú munkái, nagyobbrészt latinul. Nem volt célunk, hogy a teológiai vitákat részleteiben jelenítsük meg. A darabban csupán utalás történik arra, hogy Komáromi és Lippai néhány év különbséggel ugyanannak a neves professzornak a tanítványai voltak Hollandiában, vagy hogy Lippai a katolikusokkal folytatott vitában kiütötte néhány fogát egy jezsuitának. Utóbbi mozzanat azt hivatott jelezni, hogy egy érzékeny, vérmes emberről van szó, aki vehemens módon tud a saját igazáért harcolni.
Ennek a történetnek a híre már megelőzte Debrecenbe érkezése előtt.
Igen, ez a korban egy közismert történet volt. A másik, amit tényként tudunk róla, hogy a feleségétől elvált, s ez a korban nagyon ritka volt, lelkészek körében meg szinte elképzelhetetlen. Saját bevallása alapján tekintették Debrecenben Lippait elváltnak, s emiatt nem lehetett tovább lelkész, de kollégiumi tanárként még működhetett. Ez azt is jelzi, hogy a korban a lelkészi hivatás szigorúbb megítélés alá esett, mint a tanári.
Kollégiumi professzorként találkozunk vele a Menekülőkben is. A történetvezetés mely pontjain ragaszkodtak a valós tényekhez, és hol éltek a fikció adta lehetőségekkel?
Történelmi tény Várad eleste 1660 augusztusának végén, a dráma cselekményének ideje az ezt követő három-négy nap. Miután a várat már feladták a várvédők, a menekülők tétováznak, hogy hová menjenek. A valóságban több ezer emberről volt szó, s ezek jórészt Debrecen felé vették az irányt. Debrecen városa tizenegynéhány ezer lelket számlált ekkor, így a pár ezer menekülő óriási tömegnek számított. Jelentős részüket már nem is tudta befogadni a város, így továbbmentek Szatmár vagy Tokaj irányába. Mindez történelmi tény. Az viszont fikció, hogy a drámában Bihardiószeg határában várakoznak a váradi diákok, nem indulnak el rögtön Debrecen felé. A történetírás úgy tudja, hogy egyből Debrecenbe indultak, és a város szívesen fogadta őket. Nekem régóta az az érzésem, hogy itt a történetírás kissé mitizálta a történteket, leegyszerűsítette a dolgot. Mindenfajta befogadás, a döntéshozók jóindulata ellenére is, a gyakorlatban mindig nehéz, hiszen helyet, élelmet kell biztosítani arányában jelentős tömegeknek. Magyarokat fogad be a város, a sajátjával azonos vallásúakat, és ennek ellenére sem könnyű a dolog. Történelmi vonatkozásban ennek a nehézségnek a lélektanát járja végig a darab.
Kik a valós és a kitalált szereplők?
A mellékszereplőktől eltekintve mindenki történelmileg hiteles alak. Még a diákvezető, a szénior figurája is, hiszen Szilágyi Tönkő Márton néhány év múlva Debrecen professzora lesz. Ami leginkább fiktív elem, az a Lippai házaspár magánélete. Mivel a részletek a történelemből nem ismertek, megengedtük magunknak azt a szabadságot, hogy válásuk egy furcsa válás legyen. Válás is, meg nem is. A részletek kiderülnek a darab végére, hisz ez az egyik izgalmas része a cselekménynek. Lippai professzor életének másik ismert eleme az, hogy 1660-ban egyszerűen eltűnik. Lehet, hogy meghalt, de az is lehet, hogy elment Debrecenből, mert vetélytársa támadt a váradi diákokkal érkező Martonfalvi professzor személyében. Nem kizárt, hogy betegség vitte el, hiszen járványok dúltak a háborús helyzetben. Nem tudjuk, mi történt vele. Az viszont tény, hogy a korban a válás rendkívül ritka esemény volt, egy prédikátor esetében szinte elképzelhetetlen. Engem is meglepett, amikor rátaláltam erre a momentumra. Ez elindíthatta az írói fantáziát abba az irányba, hogy valóban elváltak-e, és hogy mindezt a közvélemény hogyan kezelte, s milyen következményei lehettek. Ezen a ponton lép ki a dráma a történelmi keretből, s válik egyre inkább mai kérdések hordozójává. Igazából nem látunk a válások mögé, ezek igazi történetét csak azok tudják, akikkel megtörtént. A Menekülőkben – régi drámai hagyományként – ahogy időben előre haladunk, egyre többet tudunk meg a két főhős kapcsolatának múltjáról.
A Kollégium sanyarú anyagi helyzetéről már Várad eleste előtt értesülünk. A diáklázadások, élelmezési gondok mindennaposak voltak az 1600-as évek második felében?
Nagyon nehéz helyzetben volt 1660-ban a debreceni iskola, sőt, már a megelőző években is. Gyakoriak a diáklázadások, fegyveres összeütközésekről is tudunk. 1655-ben és 1657-ben az összecsapásoknak halálos áldozatai is voltak. A lázongások oka az elhelyezés és az élelmezés szűkössége: nem volt elég pénz az élelmezésre, a diákok összezsúfolva, szalmazsákokon aludtak. Az iskolát fenntartó város és az egyház is tétovázik ebben a helyzetben, hiszen a török követeléseit is folyamatosan teljesíteni kell. Mindez megfelel a történelmi tényeknek.
A váradiak befogadása miatti aggodalom épp ezért jogos…
Igen. Lippai a viszonylagos rendet félti, amikor azon hezitál, hogy befogadjon-e a Kollégium közel száz váradi diákot. Amikor viszont kritikussá válik a helyzet, és már emberi életekről van szó, ő lesz az, aki nem tétovázik, enged a kihívásnak és elindul a váradiakért. Nagyon karakán, határozott, a diákság számára is példamutató személyiség. Ennyiben felel meg a dráma a pályázati kiírásnak, hiszen egy határozott emberi és hitbeli kiállást mutat fel. Ez az ember az életét kockáztatja, nem kényszerből, mint az egy évtizeddel későbbi gályarabok, hanem önként. Az írói szándék szerint elsősorban nem a magánélete megmentése készteti arra, hogy a váradiak elé induljon, hanem a közösség ügye. Olyan jellem ő, aki a közéleti szerepvállalást a magánélete elé helyezi. Régi nagy drámai konfliktus ez, gondoljunk csak a Bánk bánra.
A történeti események hátterében érzékletesen mutatják meg a köz-és magánélet feszültségét, s igyekeznek leporolni a történelemkönyvek szárazságát azzal, hogy mai, élő figurákat teremtenek, sőt Lippainé és Komáromi Csipkés Györgyné karakterei révén árnyaltabb képet teremtenek a női nézőpontokkal is. Volt-e olyan írói szándék, amikor köz-és magánéletről, nő-férfi viszonyról írnak a darabban, hogy megpróbálják elemelni egy kicsit a kortól, maivá tenni, hogy közelebb lehessenek a mai nézőkhöz?
Tudatos szándékunk volt ez. A már említett vázlatokban dialógusokat is kidolgoztam, de a szerzőtársam bátrabb volt ezekben a kérdésekben. Nem titok, hogy a női karakterek kidolgozása inkább az ő „feladata” lett. Meg lehetett volna úgy is írni ezt a történetet, hogy csak érintőlegesen szerepelnek benne hölgyek, mint ahogy azt hagyományosan a legtöbb történelmi drámában látjuk, viszont Lippainé alakja mélyebb, modernebb kidolgozás után kiáltott. Az ő alakja nélkül összeomlana ez a dráma. Határozott szándékunk volt tehát, hogy emeljük ki a történelemkönyvből ezt a történetet. Csak a keret szól a történelemről. A színpadi sűrítés sem engedte meg, hogy a történelem eluralja a darabot, ugyanakkor fontos szempont volt, hogy a kor hangulata mégis megjelenjék, hogy a debreceniségként ismert életérzés és szemléletmód karakteres része maradjon a műnek.
Ha jól értem, akkor Katalin vitt a történetbe a női lelket, női álláspontot.
Egyértelműen. Külön-külön nem tudtuk volna így megírni ezt a drámát. Talán azzal nyertünk, hogy összefogtunk. Volt mind a kettőnkben annyi alázat, hogy megosszuk egymás között az írói szerepeket. Én le tudtam mondani arról, hogy egyedül vigyem végig a saját ötletemet, Katalin pedig nem akart a történeti részekbe belenyúlni. Én kevésbé éreztem készséget Lippainé alakjának a kidolgozásához, s néhány ötlettől eltekintve azt teljesen ő oldotta meg.
Lippainé izgalmas, összetett figura. Túl van tragédiákon, s ennél fogva nagyon érzékenyen, az érzelmeit előtérbe helyezve közelíti meg azokat a kérdéseket, amelyeket a prédikátor és a felesége a vallás, a társadalmi elvárások oldaláról lát elsősorban.
Megteheti. Mert ő már kívül került mindenen. Papné volt, aztán a válás miatt elveszítette ezt a pozíciót. Sosem járt korábban Debrecenben. A férje viszont ide „menekült” egy magánéleti fordulat után. Bár megfogadta, hogy sosem fog bejönni a városba, mégis idekényszeríti a történelem. Helyzetéből következően a darabban csak ő mondhat ki bizonyos dolgokat. Nagyon mai alak, de nem anakronisztikus. Egyszerre vannak nagyon erős 17. századi és modern vonásai is. A történeti kutatás is azt mutatja, hogy minél mélyebbre ásunk a részletekben, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy alapvetően a régi korok emberei is ugyanazokkal a kérdésekkel küszködtek, mint mi. Tévhit az, hogy a régiek életét kizárólag a vallási bigottság vagy a szigorúan szabályozott erkölcsök és hagyományok irányították. Ez nem egészen felel meg a valóságnak. Abban is érdekes Lippainé figurája, hogy ő a kor általánosan elfogadott szakrális nyelvét másképp szólaltatja meg, mint a környezete.
Hogy született meg a darab címe? A migránsválság önkéntelen asszociációkat indíthat el bennünk.
Úgy született meg a szöveg, hogy nem volt címe. A barokk korban vagyunk, s ekkor szerették a hangzatos címeket. Van egy korabeli kiadvány, amelynek a címét én el tudtam volna képzelni, de Katalin ezen csak nevetett. A cím így hangzik: Élő holtak jó illatja. Tudom, kissé képzavarosnak, sőt morbidnak tűnik, de a korban valóban adtak könyveknek ilyen címeket. Aztán rövidítettünk rajta, s lett belőle Élő holtak. Ez már jobban illett volna a darabhoz, hiszen olyan élethelyzetet mutat be, amikor bárki, bármelyik pillanatban meghalhat. Ezen már elgondolkodtunk, de amikor megszületett a szöveg, feltettük magunknak a kérdést: mi is áll ennek a darabnak a középpontjában? Kerestük azt az egyetlen szót, amelyben megragadható a dráma lényege. És akkor jött az a gondolat, hogy legyen a Menekültek. Ez volt az első pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy ha valaki nem ismeri a szöveget, a cím alapján talán úgy gondolhatja, hogy ez a dráma rájátszik a migránskérdésre. Nem volt ilyen szándékunk, egy percig sem gondoltunk erre írás közben. Éreztük tehát, hogy a Menekültek politikailag terhelt fogalom, s végül – Katalin egy színházi berkekben jártas barátja javaslatára – úgy döntöttünk, legyen Menekülők. A folyamatos melléknévi igenévi alak elmozdítja a címet a konkrét történelmi háttértől, a váradiak fizikai menekülésétől. Nemcsak a diákok menekülnek ugyanis a darabban, hanem itt szinte mindenki menekül valami elől: a döntés, a felelősség vagy a magánéleti konfliktusok elől. Azt hiszem, ezzel a címmel sikerült megragadni az emberi létezés egy olyan esszenciális elemét, ami túlmutat a fizikai menekülésen, a történelmi eseményeken, s ami lehetőséget teremt az azonosulásra. Minden korban vannak olyan egzisztenciális helyzetek, amelyekből ilyen-olyan oknál fogva az ember menekülni kényszerül, s ezzel már igenis azonosulni lehet, mert mindannyiunknak megvannak a saját menekülési kísérleteink. Ezen a nagyon egyetemes szinten és csak ezen a szinten már tovább gondolhatja a néző, hogy mi van a mai menekültekkel, de hangsúlyozom, szándékunk szerint nincs közvetlen áthallás a két világ között.
Az interjút készítette: Vajland Judit
