Mintha minden a feje tetején állna: a szerző még egy sort sem írt, mert nem jön a várva várt ihlet, de az egyszemélyben rendező-színész-színházigazgató, akit a Csokonai Színház most készülő, Edmond című előadásában Bakota Árpád alakít, pár hét múlva bemutatót akar. Nincs pénz, a könyörtelen befektetők, a színészek hektikusok kissé, az ügyelő már mindenről lemondott. Aztán feltűnik a múzsa, Jeanne, akit Hajdu Imelda játszik, és villámgyorsan, szenvedélyes írás közben megszületik az ikonikus alkotás, a Cyrano. A világ színpadait megjárt komédia keletkezéstörténetéről a francia Alexis Michalik írt sikerdarabot, amelynek nemrég tartották a munkabemutatóját a Csokonai Színházban. Hajdu Imeldával és Bakota Árpáddal beszélgettünk.
Az a színházi világ, amelyben az Edmond játszódik, nagyban eltér attól, aminek manapság részesei vagytok egy kőszínházban. Vonzó az a fajta kitettség, vagy épp elég lesz egy-egy előadás idejéig megélnetek?
B.Á.: Talán annyiban vonzó, hogy az idő a csúnya dolgokat elsöpri, és csak szépek maradnak meg. Az akkori színházi forma abban az értelemben, hogy mindent magának kellett előteremtenie, hogy a színház működhessen, biztos, hogy izgalmas volt. A jól megírt szövegen, párbeszédeken túl nekem azért érdekes Coquelin figurája, ami szerintem az egyik ziccerszerep, mert színházigazgatót, színészt, rendezőt egyszerre kell játszanom. Már az előadás megszervezése is izgalmas: hogyan kell kezelni a konfliktust a színészek között, hogy kell rábeszélni egy írót, hogy írjon darabot, hogy kell pénzt szerezni, hogy a produkció megszülethessen. Akkor még nem az állam finanszírozta a színházakat, hanem a gazdag emberek, velük kellett egyezkedni, és ha nem vígjátékot tettél a színpadra, akkor meghalt a színházad. Mindezt ma övezi egy idealizált látásmód. Nem tudom, hogy cserélnék-e. Biztos, hogy nehéz lehetett, ilyen értelemben mi ma kényelmesebben élünk.
A stresszre gondolsz?
B.Á.: Nemcsak a stresszre, hanem arra is, hogy ma sok műfajt lehet színpadra vinni, lehet kísérletezni. Akkor ez képtelenség volt. Molière is megpróbálta, de a válasz mindig az volt, hogy a nézők szórakoztatása a leglényegesebb dolog. Persze játszottak tragédiákat is, de az nem mindig sikerült, vagy nagyon karakán színész vagy színésznő kellett a főszerepre, olyan, akinek már neve volt az egész országban, hogy az emberek eljöjjenek és őt nézzék meg. Nem a történet vagy az író miatt mentek színházba.
H.I.: Azt hiszem, én sem cserélnék, sokkal több szabadságot, perspektívát és értelmezési lehetőséget látok a jelenben, még ha kaotikus is. Akkor megvoltak a tendenciák, szabványok, az egy megfoghatóbb világ, ez meg egy terjengős, újra szerveződő. Amiben viszont mégis cserélnék, az az, hogy abban a korban helye volt a bájnak és a romantikának. Sokkal nagyobb teret kapott a szerelem idealizálása, mint ma. Érvényesebb, valódibb dolog, ami mozgatja a világot. Most meg úgy csinálunk a szerelemmel, legalábbis az én generációm, hogy vagy van, vagy nincs, de nem merjük köré szervezni az életünket. Múlandó, letűnt dolognak tartjuk. Vannak persze a két korszaknak közös elemei is: a nők például ma is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek.
Az elérhetetlen, megvalósulatlan szerelemről ma nehezebb darabot írni?
H.I.: Engem épp a darab témája vonz. Alkatilag is hajlok ebbe az irányba, és ezt a romantikus énemet nem is tudom kikapcsolni. A többiek csak nevetnek, hogy mint egy lepke kacskaringózom az életemben. Szerintem szeretni elsősorban bátorság, és nem mindig naiv kapaszkodás. Jeanne-nál sem a naivitásból ered a vágy, mert a replikáiból is látszik, hogy okos lány: egyszerűen csak megengedi magának, hogy higgyen a szerelemben, a művészetben, higgyen abban, hogy két lélek találkozása felemelő, megfoghatatlan dolog. Egyáltalán nem egy naiva, hanem egy bátor, szerelmes hősnő. Ami otthonról jön Rostand-nak, az írónak, az egy biztonságot adó érzés, hisz Rosemonde, a felesége is a múzsája volt egykor. Később Jeanne az Edmond iránti elragadtatottságával ezt újrafogalmazza, és Rostand rájön, hogy van, aki érti a szavait, hisz benne, csodálja. Ez egy olyan visszaigazolás, amire mindenkinek szüksége van. Jeanne egy női alaptípus. Van, aki nőként megelégszik azzal, hogy a vágy tárgya, van, aki ennél többet akar, de mindannyiunkban benne van Jeanne, aki vágyik a szerelemre, mer hinni és odaadással van, de szembenéz a valósággal, és a helyén kezeli a dolgokat.
B. Á.: Most, hogy online dolgozom a saját Adys diákjaimmal, felosztottuk az orr-monológot, és javasoltam, hogy csináljunk egy videót, és őket elsőre nem fogta meg a történet.
Akkor ez egybe vág azzal, amit Imelda mond a mai generációról, hogy hogyan viszonyulnak a szerelemhez. Szerinted miért?
B.Á. Mert ez a romantikus-sírós-meghalós műfaj nekik inkább vicces. Egyszerűbben látják az elérhetetlen szerelmet is, sőt nincs olyan, hogy elérhetetlen szerelem, mert náluk minden sokkal gyorsabban történik. Ez a romantikus vonal messze áll tőlük. Ehhez biztos öregedni kell egy kicsit, vagy kapni az élettől egy-két pofont, és most sűrűn osztogatja az élet a pofonokat, mert tulajdonképpen házhoz mész értük. Abban az időben nem volt olyan, hogy egyfolytában csajozok, vagy cserélem a partnereimet, vagy próbálgatom, kivel tudok együtt élni a következő negyven évben és családot alapítani. Ez nekik kicsit snassz.
Mi hozható át könnyebben a darabból?
B. Á.: Az idősebb generációt, akik tapasztaltak már, és vágynak egyfajta tiszta romantikára, őket biztosan megérinti majd.
H.I. Az akarterő, az alkotás iránti vágy, hogy egy célt szolgálni közösen, és valami után menni, ami felemel, ez könnyen áthozható a jelenbe. A művésznek és a művészetnek mindig lesz érvényessége, mert mindig van mire reflektálnia.
Mit gondoltok, kell ismernünk az előzményt, a Cyranót, hogy közel kerüljön hozzánk az Edmond?
B. Á.: Szerintem szükséges lenne, mert a Cyrano itthon nem forog úgy a színpadokon, mint Franciaországban, ahol ez ugyanolyan népszerű darab, mint nálunk a Macskajáték, vagy a Tóték, amiknek mindenki ismeri a történetét. A Cyrano náluk ikonikus történet, ha eköré építenek egy másik előadást, nekik nyilván több mindenről szól, jobban értik az utalásokat, a bújtatott jeleket. Nem véletlen, hogy hihetetlen sikere van az Edmondnak Franciaországban, filmet is készítettek belőle.
H. I.: Ha jól csináljuk a dolgunkat, és a néző figyelme vezetve van, akkor nem szükségszerű a Cyrano ismerete, bár én ajánlom. Meg hát gondolkodjunk reálisan: ez nem Az ember tragédiája, amivel a közönségünk nagy része találkozott már élete során, szóval úgy kell építkezni, hogy így is közelinek hasson. Természetesen több lehetőséget ad, ha elolvassuk a Cyranót magához az értelmezéshez, a párhuzamos szálak feltárásának élményéhez, ahhoz, hogy több szinten vigyen a történet. Olyan ez, mint az étel, úgy is finom tud lenni, ha nem te főzted, de ha minden fűszert ismersz belőle, akkor lesz csak igazán a tied.
A történet abban az időszakban játszódik, amikor a mozgókép felfedezése miatt sokan féltették a színház jövőjét. Ma a járvány miatt egészen szélsőséges véleményekkel találkozhatunk: van, aki azt mondja, nehéz lesz a nézők bizalmát visszanyerni és komoly törés, akár struktúraváltás következik, van, aki szerint alig várják majd az emberek, hogy újra színházba menjenek.
B. Á.: Én egyáltalán nem féltem a színházat. Valamilyen formában mindig létezni fog. Valaki azt mondta, hogy kétezer éve haldoklik a színház, és még most is működik. Mindig lesznek elvetemültek, akik felállnak két deszkára és bohóckodnak. Nem vagyok orákulum, de a színházi világ struktúrája biztos, hogy változni fog, főleg a finanszírozás tekintetében: lehet, hogy délelőtt pizzát kell majd kihordanunk, és este próbálnunk vagy játszanunk, de egyelőre nem látszik, hogy az állam ki akarna szállni a finanszírozásból. Ha lesznek olyan gazdag emberek, akik fel tudják karolni a saját pénzeszközeikből a színházat, akkor lehet, hogy ez lesz az egyik út. A másik, amit még Berlinben láttam, Roberto Ciulli színházát, ahol minimális személyzettel dolgoztak, a hangtechnikus volt a sofőr, az épp nem szereplő színész plakátokat tervezett, egyetlen titkáruk volt, és egy ezerféleképpen változtatható térben dolgoztak. Összesen körülbelül húszan voltak. Optimista vagyok, csak én ezt a színházat már nem fogom megérni, mi még az utolsó vonathoz tartozunk.
H.I.: Én elsősorban nem a járvány miatt látom veszélyben a színházat, hanem azért, mert úgy tűnik, az ingeréhségünk minősül át, egy másik médiumba kerül ez a fajta játékkedv, és egy sokkal intenzívebb képiséget, sokkal sűrítettebb élményt vár el a néző. A színház nem véletlenül működik hosszú ideje ebben a formában, és tényleg a játék, az élőszerűség teszi ezt lehetővé, de szerintem mindig szükség van az újraértelmezésre is. Mivel a jelenre reflektál a színház, muszáj, hogy megújuljon, valamilyen formát keressen magának: utat az emberekhez. Nagyon bízom benne, hogy nem lesz félretéve ez a művészet, mert ahogy a nézőközönségünket látom, nem csak itt, máshol is, nálam jóval idősebb emberek ülnek a nézőtéren. Aki nem színházi ember, sajnos egy poros, kosztümös babaháznak képzeli mindezt. A váltásra, változásra való igény szerintem ciklusonként jön. A mi dolgunk az, hogy megkeressük a megfelelő utat ehhez.
Hogy élitek meg a nézők nélküli színházat? Vagy hogy bizonytalan, lesz-e premier nézőkkel?
H.I.: Az, hogy lesz-e premier, az nem zavar, mert örülök, hogy újra próbálhatok és a többiekkel lehetek. Nagyon jó volt visszajönni. A maszk nem jó, de elfogadjuk. Ez van. A nézők hiányoznak, de ebben a darabban még nem tartunk ott, hogy kiáltsak értük, inkább az van bennem, hogy „Várjatok még egy kicsit, mert van egy csomó dolgunk még”!
B.Á. Hogyne hiányoznának a nézők! Már elvonási tüneteim vannak. Jó dolgozni, és a sikerért, a tapsért dolgozunk. Nehéz így próbálni. Az öreg hölgy látogatásával megéltük azt, hogy háromszor futottunk neki, de egyszer sem volt bemutató. Belefektettünk iszonyú sok munkát, azt gondoltuk, hogy jó is, amit csináltunk, és nem volt premier. Kész a szobor, most már muszáj lenne kiraknom a kiállítóterembe, hogy mindenki lássa!
Fotók: Máthé András
