Talpuk alatt
Kalap, kendő – a „nagyszülői kezdőszett” alapelemei. Csupán erre a két tárgyra volt szüksége a Káva Kulturális Műhelynek ahhoz, hogy a Talpuk alatt első tíz percében visszarepítsen (déd)nagyszüleink idejébe. Majd úgy vezet át Patonay Anita és Bori Viktor az „Oázis” nevű műsor stúdiójába, hogy szinte fel sem tűnik a váltás.
„Komplex táncszínházi nevelési előadás” – írja a DESZKA programfüzete, és hát valljuk be, ez azért feltesz néhány kérdést a részvételi formákról mit sem tudó nézőben. Most akkor ez tánc? Vagy így három óra alatt megtanítanak táncolni? Táncóra a színházban? Vagy itt akkor most táncra nevelnek? Vagy tánccal nevelnek? Hát mindegyik! Na jó, nem vált senki profi néptáncossá az előadás során, de néhány lépést azért mindenki elsajátíthatott. A Talpuk alatt úgy nevel táncszínházra, hogy közben táncszínházzal nevel – úgy mutatja fel a hagyományőrző világ és a modernség közt húzódó feszültséget, hogy közben – a szünetben a színház előtt vigyorogva csárdásozó diákokból kiindulva – egyértelműen kedvet csinál a tánchoz. Bár a program legmarkánsabb fókusza a hagyomány ápolása és az új felé való nyitás szembenállása, a torontói magyar család olyan problémákat is feszeget, mint a szülő-gyerek viszony és az igencsak aktuális „sehol sincs kolbászból a kerítés” kérdése.
Az utolsó részvételi lehetőség két koreográfia elkészítését kínálja. Ez elsőre kicsit megrettentett. Fogalmam sem volt, hogyan lehet rávenni huszonnégy kamaszt, akiknek – néhány kivétellel – szinte semmi közük nincs a tánchoz, hogy húsz perc alatt koreográfiát kreáljanak két kiscsoportra osztva. De rá lehet, és még kérlelésre sincs szükség. Nem a mozdulat, nem a forma a lényeg, hanem a mögöttes gondolat – csak tegyél egy gesztust, az már tánc. És így történt, hogy néhány kamasz húsz perc alatt olyan gyönyörű dolgokat jelenített meg, amelyeknek mélysége a test megnyilvánulása által vált igazán hangsúlyossá.
A program végére az előadás szereplőinek a koreográfiája is elkészül. Úgy fonódik össze az autentikus néptánc a „modernkedéssel” – ahogyan egyik diák fogalmaz –, a fiatalok gondolatai a népdallal, DJ Panda bólogatásra késztető beatjei a népzenével, hogy úgy érezzük, mégiscsak sikerült együttes erővel közös nevezőre jutni.
Zárug Berni
The end
Miért van az, hogy a halált egyesek tabuként kezelik, mások viszont szeretnek beszélni róla? Számomra ez a kérdés áll a Kosztolányi Dezső Színház The end című produkciójának középpontjában. A mozaikos szerkesztésű előadás különböző monológokon keresztül jelenít meg olyan szituációkat, melyben érezhetjük a halálközelséget. A halál témáját a produkció több szempontból vizsgálja, más-más értékítéletekkel fordul felé: így lesz egy tor komikus, egy elvesztett apa története tragikus, a halott körül repdeső légy pedig profán. Ezek a jelenetek, az elvesztésről szóló monológok, az összeköttetésként funkcionáló zenei betétek, az előadás egészén végigvonuló metaforák erős hatást gyakoroltak rám. A bőröndökből épített fal, a színészek által cipelt utazótáskák szimbolikusan vezettek végig minket az előadáson, a megjelenített élethelyzeteken. A kellékek, a díszlet folyamatos átértelmezése új és új árnyalatokkal gazdagította a játékot.
Fazakas Réka
A lélek legszebb éjszakája
Csak az van távol tőlünk, amit eltartunk magunktól, mondja Nagy Zsolt, aki Ficza Istvánnal együtt az előadás főszereplője. Azért az egyes szám, mert itt nem főszereplőkről, hanem csupán egy karakterről beszélünk, akit két színész alakít. Ez a megkettőzés nagyon izgalmasan és megdöbbentően tárja elénk a Közel-kelet problémás mindennapjait. Bár sokkolóak a dokumentumfotók, videók a háttérben, a leghátborzongatóbb hatást belőlem mégis az epizódok közvetlensége váltotta ki: az előttünk megelevenedő történet nem volt távoli, hanem közénk ült a székekre, körbesétált velünk Debrecen utcáin. Az erős színpadi megoldások (vetítések, a képek képernyőkön való megsokszorozódásai), szétszórt gyógyszeres dobozok, a guminő, a neonok mind az érzéseim mélyére hatoltak. Így ijesztően közel került hozzám a szeretet után kutató haditudósító, akit láttam, a kasztrált szudáni lány, akiről mesélt, a kurva, akinek csak a hangját hallottam, és a fegyveres nő, akit videóról láthattam. Nem nevettem, nem sírtam, nem élveztem, csak megrendültem. Ez a megrendülés pedig gondolatok és érzelmek sokaságát indította el bennem.
Fazakas Réka
Hamupipőke
A színházban talán az a legjobb, hogy az előadás ideje alatt elfelejtheted, hogy ki is vagy valójában. Lehetsz hercegnő, gonosz mostoha, komornyik, előkelő fiatalember, igazából bármi. Egy jó előadásban azonosulunk valamelyik karakterrel, lélegzetvisszafojtva várjuk, hogyan alakul szereplőnk élete. A győri Vaskakas Bábszínház által előadott Hamupipőkében ez sikerült. Én is egy voltam a nézőtéren ülő gyerekek közül. Szerettem volna felfedező lenni, kalózokkal harcolni, vágytam arra a szép csíkos nadrágra is, amit a hercegnő viselt. Egyetértettem a közönségben ülő kislánnyal, mikor azt kiáltotta Hamupipőkének, hogy ne adja oda a könyvet a mostohának, én is féltettem őt. Ami fontos volt neki, számomra is fontossá vált. Vártam a herceg megjelenését, aki a XXI. századhoz híven nem szőke, hanem barna és nem lóval, hanem kerékpárral nyerte el a hercegnő és az én szívemet is, hisz én magam is Hamupipőkének éreztem magam ebben a történetben.
Kedves Kriszta
Pimpáré és Vakvarjúcska
A debreceni Vojtina Bábszínház Pimpáré és vakvarjúcska című előadása indította el a hétfői napot a Deszka fesztivál résztvevőit számára. A „mi történik?”, „wooow”, „azta” és „pisilnem kell” – kijelentések elhangzása után szépen elhalkult a lelkes gyerektömeg, mert egy csodavilág tárult elénk. Az előadás ritmusában és lendületességében nyoma sem volt a „hétfőn még a fű sem nő” hangulatnak. Bunraku bábok keltek életre, akik úgy mozogtak, sikítottak, ugráltak, mint emberi lények. A fekete színház módszerével élve, az alig látható bábszínészek figyelemreméltó hozzáértéssel mozgatták ezeket a figurákat, és ha nem tudom, hogy három ember szükséges egy ilyen báb életre keltéséhez, azt hittem volna, magától mozog. A színes tárgyak és figurák szimbiózisban léteztek és olyan színpadképet komponáltak, amelyben önfeledten elmerülhettünk. Olyannyira elragadó volt a bunraku bábok világa, hogy kezdetben nehezen sikerült elfogadni azt az éles váltást, amikor a színészek vették át a bábok szerepét. A történet újabb fordulatainak következtében gyorsan elfogadtam Somogyi Tamás rendezői értelmezését: Pimpáré, a királylány, szerelemből és nem kényszerből szeretett volna házasodni, kiszakadt tehát a szülők uralma alól és hús-vér ember lett, felnőtté vált.
Ám számára az emberi lét is csak egy átmeneti állapot, egy olyan kaland során, amely történetünk főszereplőjének elhozza a szerelmet.
Bugnár Szidónia
Sára asszony
A Sára asszony érdekes és égető témákat feszeget: gyermekhalál, hit, meddőség, egyén és közösség kapcsolata, az identitás helyreállítása többszörös traumák után. Sára asszony és férje, Gyuri a nyolcadik gyereküket veszítik el, és már erejük végét járják. A látvány hangulata a sűrű füstön átszivárgó fényekkel is ezt a reményvesztettséget, szomorúságot érzékelteti. Sára és Gyuri története egy olyan kis közösségbe van helyezve, amiben elvárás a gyermekvállalás és egzisztenciális fontosságú a vallás gyakorlása, a megkérdőjelezhetetlen istenhit. Sára asszonyban viszont felébred a kétely a gondviselő Istennel szemben, ami felforgatja a közösség nyugalmát. Az utódnélküliség és a közösség kapcsolata, valamint a hit kérdése valahogyan mégsem kerül kellően közel a nézőhöz. Nem könnyű beazonosítani, hogy hol vagyunk, mert a szöveg és a látvány két különböző irányt mutat.
Bogya Tímea Éva
A vándorkutya
A vándorkutyát egy zilált külsejű férfi rettegve teszi le a színpad elejére, meg akar szabadulni tőle, majd egy kis ízelítőt kapunk a vándorkutya jövőjéből. Már a darab elején mindenki felfokozottan éli meg a plüsskutyával való találkozást, amelynek rém mivolta akkor teljesedik ki, amikor a kistermetű eb testének óriás árnyéka mered az őt vendégül látó felnőttekre az ablakon keresztül. Van valami hihetetlenül vicces és szomorú abban, ahogy ezek a szülők rettegnek egy plüsskutyától, aki a néma nézés aktusát testesíti meg. A felnőttek félelmeit, vágyait, szenvedélyeit apró gesztusaik, rövid mondataik árulják el. A mindennapokból ismerős gesztusok és replikák ezek, pl. mikor a mama (Halász Judit) feláll a székről elindul, majd pár másodperccel később megkérdezi a vejétől (Jászberényi Gábor), hogy nem tudja-e miért indult el. A hétköznapokban könnyedén elsiklunk az ilyen kis helyzetek felett, de színpadra állításuk során jelentéssel telnek. A jelenetek különleges módon fonódnak egymásba, és az egyes családtörténetek, különböző sorsok egyidejű létezésének a megmutatására tesznek kísérletet. De nem csak a jelenetek, hanem a különböző igazságok is egymásba szövődnek, pl. Edina (Petrik Andrea) a látásról, átlátásról beszél, miközben a kanapén férje (Hirtling István) és annak szeretője (Gilicze Márta) ül. Mi nézők pedig cinkosságot vállalunk ezzel a világgal, elfogadjuk, hogy abban a helyzetben Melinda csak előttünk, és Vilmos lelkiismeretében jelenik meg. A szereplők megtesznek egy fájdalmas utat, de végül ugyanoda érnek vissza. A vándorkutya c. előadás igazából torokszorító témákról beszél kellő távolságtartással és humorral. Egyik kedvenc pillanatom Vilmos (Hirtling István) arckifejezése, amikor eldöntik, hogy igazmondó játékot fognak játszani;, ebben benne van a darab humorának az eszenciája, hogy mivel mi, nézők ismerjük a szereplők titkait, az ilyen gesztusokban a gondolataik kivetülését látjuk.
Bogya Tímea Éva
