(Forrás: http://kulter.hu/) Veisz Bettina, 2015. március 30.
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének adaptációját vitte színre a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész osztálya Máté Gábor rendezésében. Az előadást a debreceni közönség a Deszka Fesztivál programjában két alkalommal is láthatta.
A színpadi kísérlet beszédvizsgaként indult, ízlelgetve a borbélyi sorok kimondhatóságának lehetőségeit, melyet példáz a jelenetek visszatérő eleme, a hangzó sorok harca a szájba helyezett akadályt képező kellékkel.
A színre vitt jelenetek központi témái többek között az identitás bizonytalansága, a szegénység kiszolgáltatottsága, a falusi hétköznapok kényszerű kegyetlenségei, a háború, a holokauszt kísértő emlékei – mindez egy tízéves forma kisfiú naiv, szókimondó perspektívájából.
A kötet szegmentumait jelenetekké összefűző előadás címkeként ragasztja magára: szabálytalan adaptáció. Olykor az adott részlet fő cselekményéből kibúvó szálakat elhallgatja, inkább linearitásra törekszik. Az elbeszélés komótos szólamába dinamizmust próbál hangolni. Az emlékező hangját darabolja, olykor a történet szereplőjének szájába adja a szavakat, melyek a cselekvő tetteit mesélik. Így hozva létre egy különös megkettőződést, a tettek látványa és a szóval kísért megerősítés párhuzamát.
A kötet figuráit statikusság nélkül jeleníti meg az előadás. A szerepek állandó mozgásban vannak, nem kötődnek, át-átmosódnak a színészek között, ezáltal feloldva némiképp az azonosulás lehetőségét. A színpadon innen és túl mindenki fiú, anya, apa, nővér, öcs, nagyapa, a falu embere, fogatlan Máli és tota Mesijás. Mesijás megidézésének jelenetében a színpad két színésze váltakozva szólaltatja meg a mesélő fiú, az őt kísérő nővér és az ágról szakadt Mesijás tota szólamait. Olykor azonosulva, olykor távolságot képezve egy partvisra húzott szemeteszsákon arcot formázva jelenítik meg történetük különc alakját. Részvéttelenség uralkodik a térben. A beszédhiba idézése gúnnyá válik. Szökdécselő gyermekek pimasz játéka. A komor jelenés képébe könnyed játékosság vegyül. A néző mosolyog, talán felnevet az (önt feledő) mókán, ám valóban a humor helye-e ez a színen?
Az előadás kezdetén a fények sötétedésekor a prímszámok suttogva visszhangoznak a térben. A ráció közegében, a tömeg között a legmagányosabbak. Eggyel és önmagával. A számok az eltávolítás eszközei: 23, 19, 17, 13, 11, 7, 5, 3, egy…
Az első jelenet színpadképe rendkívül összetett és ötletgazdag, rögvest megteremti az előadást átfogó atmoszférát. A szín jobb felén élére állított létrán ülve a nagyapa szólama vezeti be az identitás bizonytalanságának dilemmáját. „Te azért ne feledd, hogy román vagy. Tegyél úgy, mintha magyar lennél. A többiek is úgy tesznek.” Majd a gyötrő szegénységet jelezve rágyújt egy cső száraz kukoricára. Eközben a színpad bal felén az anya alakja magasodik a történések fölé. Létra tetején áll, melyet földig érő szoknya fed, s mereven tekint a körülötte lévőkre. A létra és a takaró szövet közössége alkotja meg az emlékezés belső terét. A szoknya szétnyílik és az apró térben a létra két szára között a nagyapa emléke, hadifogsága elevenedik meg. Az anya képe rendkívül szuggesztív. Grandiózus jelenlétével, mely a gyermeki perspektíva viszonyait tükrözi, egyúttal a nézőt is bevonja ebbe a tekintetbe: biztonságot, erőt jelképez, a fiú pedig védelmet keresve szoknyája mellé bújik. Ám az anya oltalma a jelenetek előrehaladtával (fokról fokra) felszámolódik, átadva a gyermeknek a felvigyázó gyötrelmes szerepét.
A színházi gondolatok között visszatérő dilemma, mi módon olvasható egy előadásra az alapul szolgáló szöveget érintő elvárási horizont? A borbélyi sorok nyomasztó mélysége bilincsbe zár. Az olvasó nem képes elhatárolódni. Nem csupán a tudatra hat oly mértékben, hanem testre mért fizikai görcsöt generál. Hiányérzetet okoz-e a kötetet ismerő befogatónak a súlyos, felkavaró, nyomasztó borbélyi szöveg fellazítása? Megadja-e magát a színen a próza mélysége? Elbírja-e ez a szöveg a színpadi adaptálást az írói atmoszféra lényeges módosítása nélkül? Működik-e a színpadon teljes erejében az a szöveg, mely olvasva lépten-nyomon megakasztja a befogadót, tapasztalásában a felmerülő gondolatok átszűrésére töprengő időt követelve? Ám míg a színi közeg általános szabályait követve, a történésre összpontosít, azokat mintegy csatlósként követi, dinamizmusában állandó pulzálást generál. Hol az idő, hol a mélység? Szegénység van-e vagy nincstelenség?
A borbélyi sorok erőteljessége azokban a jelentekben kerül dominánsan felszínre, ahol a megjelenítés mintegy áttételesen, rendkívül intenzív képi elemekkel, szimbólumokkal viszi színre a történéseket. Gondolok itt például arra a jelenetre, amelyben a fiú és anyja egymás mellett gyalogolnak a fagyban. Alakjukat kétszer két göcsörtös farúdba bújtatott rongyolódott cipő jeleníti meg. Óvakodva lépdelnek útjukon, a színészek görnyedt hátán, majd a létra élén egyensúlyozva, tökéletesen leképezve a jelenet bizonytalanságát, az egymás melletti két magányt.
Az előadás roppant érdekes ötletekkel játszik, az áttételesség eszközeinek széles körű garmadáját vonultatva fel. A jelmezek, kellékek a paraszti világ elemeit idézik. Visszatérő elem a perspektíva elmozdítása, például a gyermeki szemszög viszonyainak megjelenítésével vagy az ágy függőleges síkba állításával. Az előadás alkalmazza a kivetítés eszközeit. Az éjszaka csendjében lámpa fényénél rajzoló fiú rajzainak, gondolatainak alakjait a színpadi irányított fénysugár árnyjátéka illusztrálja. Az előadás erős hangulatkeltő eleme a visszatérő síró hegedű szólama, melynek Szól a kakas dallama kíséri végül a nézőt a színpadi sötétbe.
Borbély Szilárd: Nincstelenek. Rendező: Máté Gábor. Színészek: Böröndi Bence, Dékány Barnabás, Dóra Béla, Feczesin Kristóf, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Pálya Pompónia, Prohászka Fanni, Somhegyi György, Szabó Sebestyén László, Varga Lili. Csokonai Nemzeti Színház, Horváth Árpád Stúdiószínpad, Debrecen, 2015. március 20.
