(Forrás: http://www.haon.hu/) 2016. 05. 29. Szénási Miklós
Debrecen – Nem lesz mindenre magyarázat, de az kiderül a világhírű darabból, hogy lehet évszázadokig is élni. Kritika.
Orlando fiatal fiú, aki találkozik az öreg angol királynővel Erzsébettel. Udvaronca (és szeretője is) lesz, majd mikor belefárad ebbe a nagystílű életbe, visszavonul, s a művészetnek szenteli idejét és energiáit. Diplomataként Törökországba kerül, ahol szerelmes lesz – és nővé változik. Kalandos úton hazatér, s meglepve tapasztalja, milyen sok idő eltelt – ez már egy másik világ, egy másik évszázad. Új helyzet, új kihívások, új lehetőségek és további évszázadok tárulnak elé…
Zavarosan hangzik? Őrült beszéd, de azért van benne rendszer, mondhatjuk Virgina Woolf halhatatlan regényéről. Van benne rendszer, ám semmiképpen ne várjunk mindenre magyarázatot. Hogy lesz egy férfiből nő átoperálás (vagy mondjuk idegen űrlények beavatkozása nélkül), azért nem olyan sima ügy. Ahogy az sem, hogy élhet több évszázadon át egy férfi, aki időközben nő lett. Ha ma él Virginia Woolf, talán kanyarít hozzá magyarázatot, és kiderül, hogy hőse mondjuk virtigli vámpír. Vagy különleges erővel felruházott időutazó. Egy úr(nő) az űrből. Ahogy a Placebo énekelte: Nancy Boy. Vagy valami ilyesmi. Ám ez az Orlando olyan hős, aki akkor született – 1928-ban jelent meg a regény –, amikor a modern irodalom próbálta szétrombolni a klasszikus formákat és megközelítéseket. Akkoriban még sokkal fontosabb volt a művészet, más volt a hatása, az ereje. A regény ma is ott lehet egy olvasni szerető ember polcán, még ha ma már nem is érezzük annyira kiugróan forradalminak. Ott van, de nem biztos, hogy érezzük a késztetést, és levegyük. Amin persze nem kell csodálkozni: a minden idők egyik legjelentősebb bluesénekesének tartott Robert Johnson nevére sem túl sokan kapják fel a fejüket manapság. Pedig Woolf kortársa volt, 1930-ban (19 évesen) már a legjobb akkori zenészekkel játszott.
Az Orlandót a román rendezőnő, Anca Bradu vitte színre a stúdiószínházban Sárközy-Nagy Ilona főszereplésével. Nem rossz találkozás, hiszen a román színjátszás tényleg magas színvonalú, Sárközy-Nagy Ilona pedig gyakorlatilag minden debreceni szerepében (Régimódi történet, A Mester és Margarita, Istent a falra festeni, Nyolc nő) bizonyította, hogy bármit el tud játszani, s bármilyen figurát képes hitelesen életre kelteni. Ráadásul megtapasztalhattuk az utóbbi időben többször is hogy a monodráma nem egyenlő az unalommal és élvezhetetlen művészkedéssel. A csemegepultos például a Deszka-rajongó debreceni nézők nagy kedvence volt – rendes díszlettel, klasszikus értelemben vett színpadi játékkal és fergeteges poénokkal kaszálta be a vastapsot. A Diggerdrájver ugyan a szó legszorosabb értelmében nem igazi monodráma, mert a főszereplő gépkezelő mellett ott ült a felesége és a kisfia is, ám valójában mégis egy ember, Epres Attila vitte el a vállán az egészet (jó két órára lekötve a nézők figyelmét). De említhetjük a Shirley Valentine és Majzik Edit fantasztikus, évadokon átívelő sikerét is: ebből szerintünk jövőre sem lehet majd elég előadást betervezni.
Az Orlando is ezekhez hasonlít annyiban, hogy vagyunk mi nézők az egyik oldalon, és van egy színész, aki velünk szemben viszi vásárra a bőrét. Túl sok tárgy nincs a színpadon, de a vetítések színessé varázsolják az előadást: én például konkrétan úgy éreztem magam, mintha egy másfél órás, egyenes, élő videót láttam volna. Ám a tartalommal voltak gondjaim. Nagyon távoli az a világ, amiben Orlando mozog, még ha évszázadokig is. Szerencsére az előadás csak másfél órás. Másfél óra viszont nem is olyan kevés. Ébren tudja-e tartani a figyelmet ennyi ideig egy olyan sztori, ami többé-kevésbé azt boncolgatja, lehet-e költő egy nő is? S amiben bőséggel van líra, filozófia, játék és szerepjáték? Szép mondatok? Élet, szerelem, halál, felismerések, útkeresések? A nap sok-sok órájában szöveggel foglalkozó, betűket kalapáló nézőként a megtanulandó szöveg mennyisége meghökkentett és lenyűgözött. Az is, hogy Sárközy-Nagy Ilona nemcsak szépen és érthetően beszélt az első pillanattól az utolsóig, de minden pillanatban az volt, akit meg akart mutatni. Visszavitt abba az aranykorba, amikor még az eső is más volt: vagy zuhogott, vagy nem esett. Felvillantotta, milyenek a lelkes fiatal költők: mind a halálról írnak, amiről valójában fogalmuk sincs. Megidézte a szerelmet. Ha akarta, fiú volt. Ha akarta, kiszolgáltatott nő. Az Orlando: óriási játék.
