(Forrás: http://kulter.hu/) Veisz Bettina, 2015. március 23.
Borbély Szilárd: Akár Akárki
Mind kik vagyunk, legyünk akár bárkik, nevünk Jedermann vagy Akárki, mind a Halál vendégei leszünk a Csokonai Színház Stúdiójának terében. Nyolc eleven példázat jelenít meg nyolc talált holttestet, és mellé kísérőül nyolc újabb szemünk előtt kivonuló halált. A jelenetek kezdetekor három élő pulzál, egy holt stagnál. Bűnesetek sorjáznak, míg végül a színpadi élet és halál mérlege egyensúlyba billen.
A moralitás műfaja kifordított amoralitássá válik. Erkölcsi tanulságok visszhangjai az elkorcsosult hétköznapok sivár valóságában. A (bűn)tettek abszurdak, a terek funkciói elmosódnak, az érzelmek látszatok, a morál, a részvét egy maszk csupán. A nehézkedő jelenetek súlyos tanulságait a finom humor és a brechti songok lágyítják. A néző hirtelen megrökönyödés és könnyed nevetés között hullámzik.
A hangzó szöveg súlyos, tömény, intertextuális háló szövi át. Líraisága – segédül hívva a brechti effekteket – lazít a befogadás görcsén. A befogadóra fókuszáló reflexiók, dalok segítő kezet nyújtanak, mintegy szűrve összegzik a tanulságot.
A gondolatmenet vissza-visszatérő témák körül cirkulál, mint például az útját vesztő letiport értelmiségi, a szervkereskedelem testet bontó kapzsisága, a vallás, kereszténytelenség, holokauszt, a tőke és a fogyasztói társadalom önemésztése. Itt hiába keressük, nincs happy end, feloldó katarzis. Az értékek kifordulnak, a tapintat üres váz csupán, mímelt álca. A szikár nyersség arcon csap. „Profi vagyok. Az együttérzés: látszat.” „Amoralitásom lesz az én barátom.” (Borbély Szilárd: Szemünk előtt vonulnak el, Palatinus, Budapest, 2011, 98, 113.)
Jelenetenként egy-egy ismeretlen holttestet látunk, figyelő tekintettel kutatva, hogy reagál a jelenetben az utca embere az áttűnésre. Megelőző halál, kinek csak testébe botlunk, értetlenül, ismeretlenül. Majd szemünk láttára jut a korábbi tanú is e sorsra. S vajon mi mit kezdünk a témával, mint talált testtel? Minket is kipróbálgat-e a részvét? Tettek a színen, melyek kisiklanak a józan ész korlátai körül. Az élettől való megfosztottság esendő, olykor szándékolatlan. Nem igazolja az igazságszolgáltatás ürügye, sokkal inkább önkéntelen. A tett közvetett, vétkeseit nem hajtja ellengéses vágy. Oka az érzéketlenség, a részvét, a morál teljes hiánya. Megmenthető életek siklanak a túlvilágra, s míg Kharónra várnak, a Halállal táncot járnak.
Terek közötti ingatag terek válnak kettős halálok, tetten ért bűnesetek helyszínévé. Mint a funkciótlan buszmegállóban önvédelem közben elkövetett bűn. Bérelt sorban állók között gyógyszertől fosztva hanyag gyilkosság. Felbérelt elkövető az állandó úton levés átmeneti helyszínén, a tömeg között egy statikus privát térben, azaz a vasútállomás fotófülkéjében beteljesült shylochi alku okán. Majd a férfitestben női lélek, ki a férfiak mosdójában élettelen testre lel, s a szívbeteggel vétlenül gyorsítót itat, így újabb lelketlent hozva létre. Az otthontalan térben kirakat előtt egy hajléktalant próbál kirabolni a banki alkalmazott, akit a pénz utáni kajtató sietségében az úttesten elsodor egy piros hetes. A lakópark kapujában, a kint és bent vékony szeletében a Halál listáján egy újabb strigula, melyet a részvéttelenül kezelt seb vérvesztesége okoz. Egy át- vagyis visszarendeződő, önmagát felszámoló, szerepét hagyó színházi térben az első jelenetből visszatérő, önmagát védő gyilkos válik egy ártatlanul induló móka éles töltényű színpadi fegyverének áldozatává, így adva át a soron következőnek a gyilkosi szerep stafétabotját. Majd immár az általunk ismert halott rendőrségi szemléjét követhetjük nyomon a kikötő érkezési/indulási zónájában.
Elmosódott határú, átmeneti terekről van szó, ahol sorsfordulatok, átlépések történnek. A test megérkezik, ám csupán a lélek halad tova. Ilyen módosító térré lesz a Csokonai stúdiója is, ahonnan a tapasztaltak után nem haladhat változatlanul tovább a nézői tudat. S ebben az átmeneti térben a nézőket középre tereli a rendezés. A színészek a szélekről kihasított keskeny pallókon viszik színre a nyolc beste bűnt. A színpadi tér statikus, díszletrendezésre nem ad lehetőséget. Nézőként rögzítetlen, fehér műanyag székekben forgunk körös körül, követve tekintetünkkel a minket körülölelő jeleneteket. Bizonytalanul csúszkálunk, keressük helyünket a szűkös térben a privátszféra elmosott, ellehetetlenített határai között. A nézői elrendezetlenség arra sarkall, hogy sose feledhessük a mellettünk ülő személyt. Állandó a figyelem az önnön test bizonytalan mozgolódására a jelenetváltások alatt, figyelem a másik, ismeretlen tapasztalói testre, annak épségére. A néző térbe vetettsége törődést, akaratlan érintkezést, már-már közösséget generál. Olyan tényezőket, melyeket magán a színpadon festett világban hiányolunk. Színészek mímelnek mímelve törődő érzelmeket, érzékenységet, tapintatot. A szín amoralitásában szentelődik fel.
