Mészáros Tibor, a Csokonai Színház színésze ebben az évadban rendezőként is bemutatkozott. Az előadást szereti a közönség, meghívást kapott a Városmajori Színházi Szemle versenyprogramjába is. Színészként sem unatkozott, hisz ismét dolgozott a francia szerző-rendezővel Valère Novarinával, Bulgakov zseniális regényének adaptációjában a Mestert, a Prokofjev-opera felújításában pedig Mephistót alakította, most vendégszereplések sora várja.
− Tar Sándor A mi utcánk című regénye adott alapot, vagy inkább ihlette az Istent a falra festeni című darabot, amely az évad egyik legsikeresebb előadása lett. A rendezés lehetősége egyrészről bizalom, másrészről izgalmas kísérlet lehetett.
− Elsősorban bizalom, így van. Ráckevei Annával többször dolgoztam együtt, ismerte a habitusomat, Gemza Péterrel sokat beszélgettem írásról, darabokról, rendezésről, nem féltetlenül arról, hogy én rendeznék, hanem elképzelésekről, hogy ki mit hogy valósítana meg, és végül ők úgy gondolták, hogy adnak egy lehetőséget. Igazság szerint így egyáltalán nem nyomott annak a terhe, hogy akkor „rendezni kell” egy kőszínházban, bérletes előadást, és az hogy fog működni, sokkal inkább működhetett egy nagyszínházi társasjáték részeként. Kicsit játszhattam is ezt a színházasdit, de nem éreztem, hogy kiülök a másik oldalra, ők pedig széttárt kezekkel, kérdőn néznek rám. Úgy indult, hogy csinálunk egy előadást, mint máskor, csak most én leszek, aki bizonyos játékszabályokat lefektet. Sok bizalmat kaptam a többiektől, és sok használható ötletet.
− Ami a papíron megszületett, az egy szűrt Tar novella-füzér, sok szempontból Mészáros Tibor is, hisz erőteljesen átdolgozta a regényt. Mi motiválta, hogy íróként is hozzányúljon a szöveghez?
− Mivel az ötlet onnan indult, hogy nagyon tetszett a Tar Sándor-i világ, és mivel a színház érdekel, alapvetően az volt az első gondolat, hogy milyen jó lenne ezt színházban is megcsinálni. Élvezném, ha játszhatnék benne, ha egy ilyen stílusú előadás születhetne. Miután az ambícióim mégiscsak mozgolódtak errefelé, amit írtam, előadásként élt bennem. Előbb volt meg az előadás a fejemben, mint hogy oda jutottunk volna, hogy ezt meg is csinálhatom. Azért is voltam bátor, mert tudtam, hogy a kollégák minden kérdésére tudok majd válaszolni, tudtam, hogy merre akarom az egészet vinni.
− A kép, amely a színészben élt a rendezésről, mennyiben találkozott azzal, amit megélt?
− Másképp izgul az ember az egészért, a többiekért, még a nézőkért is, mint amikor színész. A bemutató után viszont az jutott eszembe, hogy ki kellene próbálni, milyen „rendezni”, mert ez szívügy volt, de mégis azt gondolom, hogy jó játék lett. Úgy játék, hogy komoly, és tétje van, de játék. Most viszont már az izgat, milyen is az, ha egy szöveget más írt meg, sikerül-e saját rendszert találni rá, és közben megint csak egy jót játszani.
− Jól érzem, hogy az a fajta játékos (hisz látszólag egyszerre működik a személyiségében, talán a színészi játékában is egyfajta lezserség és komolyság), aki mindenáron nyerni akar?
− Mindig nyerni akarok, ez jó is, de néha az ötéves gyerek szintjén akarok nyerni, hogy „nyerni, nyerni, nyerni”! Nincs megállás!
− Felborítja a sakktáblát?
− Igen, de nem akarom. Persze belefér a vereség, abból csak tanulhatok. Általában le tudom szűrni magamnak, hogy valami min ment el, akár rajtam, akár valami máson múlt. Természetesen zavar, bánt. Nagyon erősen, lehet, hogy néha erélyesen képviselem a magam igazát, de ez mindig az egésznek az igaza. Ha készül egy előadás, és két jelenetem van, akkor nemcsak az a két jelenet érdekel, hanem kiülök és nézem, hogy azok az egészben hogyan állják meg a helyüket. Harcolok a többiekért is, ha valami igazságtalanság történik, vagy a rendező nem vesz észre valamit.
− Ebben az évadban játszott A Mester és Margaritában, A tüzes angyal opera felújításában Mephisto volt, jutott vígjáték is, A chioggiai csetepaté. Mit mutat a mérleg?
− A nagy sikerek előtt és után is vannak olyan előadások, amelyek valahogy nem úgy sikerülnek. Nem sikerül valamit beletenni. Nem úgy találkozik egy gondolat vagy a forma. Sokszor előfordul, hogy azt érzi az ember, hogy ebben még maradt, ez most nem úgy sikerült. Kivételes esetben van úgy, hogy valóban minden összeáll, és sikerül fogást találni. Anélkül, hogy lebecsülném, egy jól sikerült mesejátéktól is mondhatnám, hogy az én évadom volt, mert boldogság van azok arcán, akik nézték. És persze vannak olyan előadások, amelyek fontosak, mert természetesen fontos egy Mester, amivel az ember nagy valószínűség szerint a pályáján csak egyszer találkozik. Ilyenkor előre tudom, hogy meg kell majd becsülnöm.
− Miben találta meg ezt az utat az elmúlt években?
− Talán önzőség azt mondanom, hogy ebben az évadban az Istent a falra festeniben, mert egy csodás élményt és visszaigazolást adott. Az egy egészen libabőrözős érzés, amikor nem kell azért külön szólni, hogy előadás előtt két órával már bent legyenek a színészek, mert van egy szövegösszemondó. Ami nem azt jelenti, hogy nem tudják a szöveget, hanem fontosnak érzik, hogy a lendület megmaradjon. Színészként messzebbre megyek vissza. A Képzeletbeli operett kapcsán ért egy meghatározó benyomás, ami megerősített abban, hogy mi az, amiért ezt a szakmát választja az ember. Az hogy napról napra és előadásról előadásra kiállok mások elé, az nemcsak egy munka, hanem valami olyan élmény, ami mindenképp távol áll attól, hogy futószalagszerűen, monoton módon csináljam a feladatomat. A Képzeletbeli operettben volt egy olyan monológom, ahol kettő másodperccel azelőtt, hogy belekezdtem volna az egyébként 18 perces monológba, fogalmam nem volt, hogy mi fog történni. A szöveg nem volt pontosan lerendelkezve, tehát nem volt beállítva minden egyes mozzanata, hanem benyomásokat és érzéseket kellett közvetítenem. Ez az a fajta halálugrás-élmény, adrenalinbomba, amiért estéről estére megéri fölmenni a színpadra. Napról napra megújulni. És valamiért, hogy a Képzeletbeli operettben ez a halálugrás megtörtént, úgy adta az élet, vagy úgy látták a rendezők, hogy ezek a fajta feladatok nekem jól állnak, rám merik bízni ezeket. Azóta Vidnyánszky Attila rendezte az Állatkerti történetet, Gemza Péter az Első szerelmet, ahol hasonló élmény ért. Most A Mester és Margarita narrátora is megtalált. Jóérzésű kiszámíthatatlanság ez. Van egy anyag a kezemben, amelyet mindig úgy kell vezérelnem, hogy a nézők felé tartson, hogy ne szaladjon szét, érthető legyen. Ezektől a szerepektől nem tudom azt érezni, hogy ha fölmegy a függöny hétkor, akkor én hat órakor még megiszok egy kólát, aztán majd megcsináljuk, mint tegnap. Nem, ez folyamatosan izgalomban és mozgásban tart, akkor az a napom már arról szól, és a színpadi lét nem válik rutinná.
− Bekerült a Kaszás Attila-díj három jelöltje közé. Azért is különleges lehet egy színész számára ez a jelöltség, mert első körben a saját társulat szavaz. Azt mutathatja, hogy nemcsak szakmailag, színészként, de emberként is elfogadják.
− A társulati jelöltségnek azután lett „terhe”, hogy megtudtam. Utána kezdtem el gondolkodni, hogy akkor mit is csináltam, hogy úgy gondolták, és jaj, remélem, úgy fogok tudni viselkedni ezek után is, nehogy másképp.
− Meglepte?
− Jóleső meglepettség ez. Egy zsűrizett előadásra lehet készülni, tréningezni. Egy ilyen díjra természetesen nem. A 34-es körből, akik bent maradtak az ország többi színházából, a színészek háromnegyedét ismertem. Én magam több emberre is szavaztam volna szívem szerint, mert már abból a listából is bárki megérdemelné a díjat. Annak, hogy így alakult, nagyon-nagyon örültem.
(lejegyezte: Vajland Judit)
A Kaszás Attila-díj jelöltjeire június 1. és július 31. között lehet voksolni: telefonon hétköznapokon 9-17 óra között a 06 20 269 5929 számon, illetve a www.kaszasattiladij.hu oldalon leadott szavazattal.
