(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2016. 04. 17. Szénási Miklós
Nemrég váltottunk pár szót egy régi barátommal, akivel többször is összefutottunk a Deszka Fesztivál programjain. Milyen volt, hogy érezted magad, hogy tetszettek az előadások? – ontottam rá kérdéseimet. Az a helyzet, hogy nem minden tetszett, ami persze nem azt jelenti, hogy nem voltak jó előadások, hanem akár azt is, hogy én vagyok túl szigorú – jött a válasz. Majd gyorsan a kiegészítés: egyébként meg még ha nem is jó mindig minden darab, a színház akkor is csodálatos hely, van egy semmihez sem hasonlítható varázsa. Amikor a Traviata – vagy ahogy a francia rendezőnő, Nadine Duffaut színre vitte: La Traviata – premierjére sétáltam, ez is átfutott rajtam. Színházba járni jó. Nem mindig részesülünk a csodában, de azért mégis olyan ajándéka az életnek a színház, amit érdemes megbecsülni. Hiszen pontosan tudjuk: nem kell mindig kaviár, de néha jó. (Viszont ahhoz pezsgő sem árt…)
A Traviata a világ operairodalmának egyik kifejezetten népszerű, kedvelt darabja. Ezt általában szokták tudni róla. Meg talán azt, hogy köze van Dumas regényéhez, A kaméliás hölgyhöz. A történet, a drámai helyzethez szükséges konfliktushelyzet mondjuk mai szemmel nézve elég törékeny lábakon áll. Violetta, a könnyűvérű nő szakít léha életmódjával, mert egymásba szeretnek Alfreddal. Élhetnének boldogan, míg meg nem halnak, idilli, világnagy szerelemben, de fia távollétében váratlanul beállít Alfred apja, Georges, aki alaposan leordítja szegény szerelmes nőt. Kéri, követeli, hogy Violetta szakítson a fiával, mert különben Alfred húgát, azaz Georges lányát ezzel boldogtalanságra ítéli, akit nem fog elvenni jövendőbelije, míg Violetta és Alfred együtt vannak… Értik ugye? Az a feladat hogy Violetta dobja a szerelmét egy számára érdektelen, másik nő miatt, és legyen boldogtalan, dögöljön bele a kínba, cserébe azért, hogy az a másik hadd menjen már férjhez. Ha Violetta mai lány lenne, valószínűleg felmutatná a középső ujját, és odaintene az ajtó felé, ahol Georges bejött, hogy ott lehet elhúzni. Ám hősnőnk olyan kor szülötte, ahol az erkölcs és a logika még egészen másféle viszonyt ápolt a valósággal. Az egyébként tüdőbeteg Violetta lelkileg összetört, s engedett az erőszakos követelésnek. Szakított Alfreddel, és nem is találkozott vele, csak jóval később, élete utolsó napján, amikor már semmi remény nem maradt. Betegen, szegényen halt meg, és ezen nem sokat javított az sem, hogy eljött Alfred apja, Georges is, és bocsánatot kért tőle.
Szerencsére a Traviata nem sima színmű, hanem opera. A halovány történet mellett a feledhetetlen, gyönyörű, drámai zenével, ami sodorja a közönséget, viszi magával. Többszörösen is szerencsés a debreceni közönség. Rögtön itt a pazar a szereposztás: a szerelmes Violettát a Magyar Állami Operaház énekese, Kolonits Klára játssza és énekli, a sármos Alfred szerepében Boncsér Gergelyt láthatjuk, az önző dög apát, Georges-ot pedig Florin Estefan elti életre. Játék is van: arc- és test-, komoly szerepjáték, nem kell azon töprengenünk, hogyha színházban vagyunk, akkor miért van koncertérzésünk. Végre, ujjonghatunk, végre nem öt-hat fő alkot tömeget, hanem valódi tolongás van a színpadon, mikor bált látunk, vagy zsúfolt szállodai hallt (az art deco jegyében). Hiába, a francia Nadine Duffaut nagyon érzi a műfajt, megérdemelten tért vissza ide, ahol korábban Carment és Bohéméletet is rendezett. S munkatársai – Emmanuelle Favre díszlet-, Gérard Audier jelmez-, Philippe Grosperrin fénytervező – jóvoltából elképesztően pazar, nagyvilági látványvilág tárult elénk.
Az előzetesen beharangozott második világháborús környezet teljesen igaz tehát, pompásan megállja a helyét, arra viszont ne számítsunk, hogy majd náci egyenruhások hada masírozik előttünk, mint az Indiana Jones és a frigyláda fosztogatóiban. Inkább jelzésértékűek az utalások az időre, meg a helyre: arra tökéletesen jók, hogy tudjuk, hol vagyunk, s nagyjából mikor. Inkább talán a szereplők öltözetében jelenik meg erősebben a kor.
S itt gyorsan hozzá is tehetjük: szerencsére a francia rendezőnőnek esze ágában sem volt Verdi 19. századi világát életre kelteni. Az azért elég tragikus lenne, gondoljunk csak bele, ha minden darabot abba a korba helyeznének vissza, amikor megszülettek, vagy amit megidéznek. Minden ódon, poros volna; olyan hely lenne a színház, ahova csak az eltévedt történészhallgatók térnének be, de aztán gyorsan kifordulnának, mert a büfé csak a szünetben üzemel… A színház akkor érdekes, ha azt tapasztaljuk: nekünk szól, rólunk szól. Nekünk üzen valamit, ami csak ránk tartozik: a játszókra és a nézőkre. (Például azt: az opera vagy ilyen legyen, vagy semmilyen. Közepes vagy közepesnél gyengébb előadások nem fognak bevonzani olyan fiatalokat, akik egyébként színházba sem feltétlenül járnak. A szokásos nagy kérdés pedig: ha Debrecenben van közép- és felsőfokú zeneoktatás is, jönnek majd, s megnézik a diákok mind ezt az előadást?)
