Az Antigoné bőrébe bújó Újhelyi Kinga megosztotta gondolatait az antik tragédia alapján készülő produkció próbafolyamatáról, Anca Bradu rendező munkamódszeréről és a mai hősökről, illetve azok hiányáról.
Már diákkoromban is nagy tisztelője és csodálója voltam az antik görög kultúrának és drámairodalomnak. Aztán a Színművészetin mélyebben is foglalkoztunk Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész műveivel, némely drámájukból vizsgajeleneteket dolgoztunk ki. Majd kimaradt sok év és évad – sokáig nem foglalkoztam az antik tragédiákkal. Eddigi pályám során is valahogy elkerültek az antik hősnői szerepek. De azt hiszem, manapság nem is nagyon tűznek műsorra ilyen jellegű előadásokat. Talán mert nem trendi. Mert klasszikus. Meg antik. Meg tragédia. Inkább bemutatnak valami könnyedebbet. Vagy valami kortárs darabot.
De a Csokonai Színháznak volt bátorsága műsorra tűzni az egyik legnagyobb ógörög polihisztor, Szophoklész Antigoné című mesterművét. Honnan is lehetne indítani, ha nem a gyökerektől? Többnyire ugyan tudomást veszünk róluk, de egyre kevésbé ismerjük őket igazán. Mert felgyorsultunk, sietünk, kapkodunk. Mert kiszolgálunk, felszolgálunk, rászolgálunk. Saját magunk rabjaivá váltunk. Vagy talán már azt sem tudjuk, kinek a rabjaivá. Aztán az ember egyszer csak feleszmél: de a gyökereim? Hol vannak? Voltak egyáltalán…?
A mű többszöri elolvasása után arra kerestem magamban a választ, hogy miért lehet számomra izgalmas ez a történet, és miként varázsolhat el játszót és nézőt egyaránt? A Labdakidák történetét már annyian, annyiszor és annyiféleképpen feldolgozták az irodalomban, a zenében vagy színpadon, hogy óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: mihez kezdünk mi most ezzel a történettel 2014-ben, Debrecenben?
Több Anca Bradu által rendezett előadást is láttam már, amelyek közül leginkább A tavasz ébredése maradt meg bennem. Meg a vágy, hogy majd egyszer szeretnék vele dolgozni. Először 2003-ban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban dolgoztunk együtt, Az ember tragédiája című előadásban. Jó élményként raktároztam el magamban a próbákat, bár embert-próbálóak voltak – még nekünk, főiskolásoknak is, akik „csak” a népet, a tömeget játszottuk benne, vagy éppen zenéltünk. Majdnem négy órán keresztül a színen voltunk. Sok zene, tánc, gazdag látványvilág és nem utolsósorban minőségi színészi játék határozta meg az előadást. A próbákon amellett, hogy végeztem a dolgomat, mindig figyeltem Ancát és a színészeket. Rengeteget nyertem abból a próbafolyamatból, és a későbbi színházi munkáim során volt már miből táplálkoznom.
Több mint tíz év eltelte után most ismét összehozott a sors Ancával. Ő egy „fanatikus” rendező, a szó legnemesebb értelmében: nagyon expresszív a lénye, precízen látja a dolgokat, ugyanakkor nagyon jók az ösztönei is. Addig dolgoztat, addig ásat le a mélyünkbe, amíg közösen fel nem mutatjuk azt az egyetlen minőségi gesztust, hangot vagy játékot, amely az adott helyzetben a legpontosabb és a leghitelesebb. A legértékesebbek számomra azok a pillanatok, amikor közösen fedezünk fel egy-egy titkot a szavak mögött – és ilyenek, hála Istennek, vannak bőven. Egymás tekintetéből, szavaiból és gondolataiból építkezünk, lassan, lépésről lépésre.
Anca előadásai amolyan „gesamtkunstwerkek”. Az Antigoné is minden bizonnyal az lesz. Nagyon jól élem meg a próbák minden egyes pillanatát, mert nagyon jó színésztársakkal dolgozom együtt. Persze rendkívül sokat jelent az is, hogy Anca is, a koreográfus is (Mălina Andrei) jól felkészült, és látják, hogy hová kell eljutnunk. A zeneszerzővel, Horváth Károllyal sem először dolgozom együtt, őt is több mint tíz éve ismerem. Mindent összevetve: nagyon jó csapat jött össze egy nagyon nehéz munkára.
Az Antigoné drámaiságát két egymásnak feszülő világnézet határozza meg: Antigoné és Kreón személyében az írott és az íratlan törvények képviselői szegülnek szembe egymással. A mű hitbéli, erkölcsi és hatalmi kérdések sorozata. Az a fajta elszántság, bátorság és fanatizmus, amellyel Antigoné akár saját életének feláldozása árán is képes kiállni a megkérdőjelezhetetlen, az abszolútum mellett, majdhogynem krisztusi magasságokba emeli alakját. Az ő sorsa egyenes út a Golgotára. Még az utolsó mondatai is („Ó, én boldogtalan / mért is vetem szemem / nagy istenekre? / Kit hívhatnék támaszul, hisz istenfélelem hozott rám büntetést!”) a keresztrefeszített Megváltó mondatát idézik ( „Éli, Éli, Lama sabakhtani!”).
Ettől válik Antigoné nagyon emberivé. Pontosan ismeri a gyökereit. Tudja, honnan ered, és azt is, hogy merre tart…
A mi világunk is ugyanolyan politeista, mint 2500 évvel ezelőtt a helléneké. Ugyanazok a kicsinyes egymásnak-feszülések, hatalmi csörték mozgatják. Semmi sem változott, egyet kivéve: ma már nincsenek hősök. Celebek vannak – rengetegen, de igazi hőseink nincsenek, igazi ünnepeink sem nagyon. És még a pátosztól is félünk… Hogyan lehet így várni bármiféle megváltást? Hogyan várjuk el azt, hogy a gyermekeink egyenes gerinccel járjanak, és ne a tévé vagy a laptop előtt görnyedező háttal? Miért várunk el bármit is bárkitől, ha hiányzik belőlünk az a fajta meggyőződés, amelyben nincs ellentmondás? Ha elfelejtjük, hogy „Nem gyűlöletre, szeretetre szült anyám”?
(lejegyezte: Márton Imola)
