Ebben az évadban Bruckner Szigfrid unokaöccse, Láz Jenő volt A kisfiú meg az oroszlánokban, Ondris vigasza, Anci a Jadviga párnájában, s a francia rendezőnővel, Adélaïde Pralonnal már a következő évad egyik darabját próbálja. Varga Klári többször is hangsúlyozta már, hogy otthonra talált a Csokonaiban. Olyan közösséghez szeretett volna tartozni, ahol bizalomban, szeretetben dolgozhat, merthogy közösségi ember, csapatban tud jól működni. Nemrég Jászai-díjat kapott. Arról is beszélgettünk, mennyiben köszönhető ez a debreceni társulatnak.
– Ráckevei Anna szerződtetett a debreceni társulathoz, s nem csináltál soha titkot abból, hogy ezt megelőzően mind a magán-, mind a szakmai életedben volt egy törés, nehezen találtad a helyed, s hogy a debreceni lehetőség épp jókor jött. Változatlan benned az az érzés, hogy jól döntöttél, amikor ide szerződtél?
– Abszolút. Nekem szárnyakat ad a debreceni lét, inspirál. Sok tehetséges emberrel, különleges személyiséggel találkoztam, és annyi tapasztalat halmozódott fel bennem az évek során, ami csak előre visz, előre vihet. Olyan közösséggé váltunk, amiben látom a kollégák könnyed pillanatait, de a küzdelmeiket is, és ez rettentő fontos. Különleges atmoszférát teremt, hogy itt valóban a színház az elsődleges az életünkben, itt nem rohan mindenki százfelé. Persze nagyon becsülöm és tisztelem azokat, akik a két perc alatt megivott kávéjuk után a színházból szaladnak a szinkronba, s onnan egy harmadik helyre, és képesek így élni, de így idő híján nemigen lehet közük egymáshoz. Itt azon túl, hogy együtt gondolkodunk egy próbafolyamat alatt, beülünk este a büfébe, beszélgetünk, vagyis a szerepen túl is van közünk egymáshoz. Négy év alatt egy igazi szoros, és forró emberi közösség alakult ki.
– Ebben helye van a sértődés nélküli kritikának is?
– Önszabályozó ez a közösség, lehet mondani a másiknak, hogy ennél a jelenetnél én jobban figyelnék erre vagy arra, és persze vannak feszültségek, mint mindenhol, de az a munkáért és a munkának szól, nem személyeskedés. És persze, ahogy minden társulatban, itt is vannak húzóemberek, akik visznek magukkal, akik tanítanak és nevelnek. Szükség is van erre.
– A Jászai-díj nem késztetett egy kis számvetésre: hol tartasz a pályádon, min változtatnál?
– Örültem neki, és zakatolnom kell tovább. Rájöttem, hogy nem ismerek annyi verset, mint amennyit szeretnék. El-elnézem Kubik Annát vagy Csikos Sanyi bácsit, hogy nincs téma, ami ne tudna előhívni belőlük egy verset. Én meg töprengek egy-egy felkérésnél, hogy mit is kellene mondanom, melyik kötetet nyissam ki. Tudom, hogy ezek generációs különbségek is, de fel kell nőni hozzájuk valahogy. Ezek nagy felkiáltójelek az életemben, amik ösztönöznek. Ha ki merek lépni a saját magam állította határok közül, akkor nagyon sok meglepetés érhet. Én mindig onnan kaptam ajándékot, ami bizonytalan. Ez szorosan összefügg a futással is. 30 évesen, későn kezdtem el sportolni, futni, amikor nemcsak a szakmai, hanem a magánéletemnek is nagyon nehéz időszakát éltem. Tulajdonképpen minden borult: minden addigi fontosnak vélt dolog megszűnt. Ez olyan mély fájdalom volt, hogy azt gondoltam: a fizikálisan legnehezebb dologba vágok bele, amit el tudok képzelni. Azt gondoltam, ha ezt meg tudom csinálni, az majd más területeken is változásokat generál. Így is lett. Most itt vagyok Debrecenben, és nagyon örülök neki.
– Már a következő évadra próbálsz Adélaïde Pralon francia rendezőnővel. Annyit elárultál, hogy George Sandról szól a darab.
– Vannak álmaim, témák, amiket évekig forgatok a fejemben, és örülök, hogy egyszer csak ki merem mondani és testet öltenek, valósággá válnak. Izgatnak ezek a sorsok. Sand is egy ilyen szerelem, szenvedély. Fiatalon olvastam a Consuelót és lenyűgözött az a fajta szabad gondolkodás, ami Sand sajátja volt, de nem tudtam még, hogy a művészeti élet emblematikus figurája volt, hogy mennyire vonzotta a kor nagy egyéniségeit, hisz Liszt, Chopin, Musset, Balzac vették körül. Zaklatott időszak volt ez, nagyon izgalmas. Adélaïde nagy háttértudással, felkészültséggel dolgozik, és rendkívül szabadon gondolkodik. Azt mondta, írjuk meg öten a darabot. Elővettük Az életem történetét, és nekem is meg kellett mutatnom, hogy mit tartok fontosnak benne. Így lesz személyes történet, ami bennem is rezonál, ami szíven üt. Aztán Adélaïde hozta a korabeli operákat és dalokat, hogy azokból fogalmazza majd meg Márkos Berci az előadás zenéjét. Több szempontból is izgalmas lesz a következő időszak, hisz május 7-én lesz a bemutatója az RS9-ben a Két magas nő meg Ő című darabnak. Szerencsére egy gyerek maradtam, aki örömét leli a játékban.
Az interjút készítette: Vajland Judit
