A debreceni Hajdú Táncegyüttes és a Csokonai Színház együttműködése több évre tekint vissza. Az együttes táncosai rendszeres szereplői a színházban bemutatott zenés-táncos produkcióknak, és a „hajdús” darabok is a színházi repertoár részét képezik. Most sincs ez másként, mikor bérletes előadásként kínálja a Csokonai Színház a Hajdú Táncegyüttes új, egész estés táncprodukcióját. A közelgő bemutató kapcsán kérdeztük Lovas Bálintot, a társulat egyik vezetőjét.
− Hogyan tudná meghatározni a Galiba az Aranybikában című előadás szellemiségét, azt a művészi utat, melynek soron következő darabja ez a produkció?
− Már egy ideje letértünk arról a hagyományos útról, hogy egy néptáncgálát mutassunk be, mégpedig azért, mert rájöttünk arra, hogy ha a szülőkön és a belterjes közönségen kívül más közönségréteget is meg szeretnénk szólítani, be szeretnénk csalogatni, fel kell kelteni az érdeklődésüket, más utakat mutatva.
Már legalább 8 -10 éve tehát, hogy dramatizált előadásokat kínálunk a közönségnek, melynek meghatározó része a Trilógia: a Hídivásár, a Ponyva és a Feketetó című darabok. Ez a darab egy kicsit más lett, mint a Trilógia, elsősorban azért, mert ez egy tipikus debreceni darab, másrészt pedig igyekeztünk még inkább arra törekedni, hogy színházi élményt nyújtsunk a nézőknek. Boka Gábor rendező-forgatókönyvírótól azt kértem, hogy egy debreceni történetet próbáljon megalkotni úgy, hogy a fikció mellett az a kor történelmi kontextusa is jelenjen meg a darabban. Így született meg a Galiba forgatókönyve, melynek cselekménye egy történelmileg hiteles esemény és időpont körül játszódik. Dramaturgiában, előadásban és színpadképben is szándékunk volt a színházi jelleg erősítése. Ennek az az előnye, hogy a közönség még inkább előadásként éli majd meg, viszont hátránya, hogy szabadtéren, például a hortobágyi Hídivásáron ez a változat nem lesz bemutatható.
A darab Rejtő Jenő ponyvaregényeinek, Jiří Menzel filmjeinek és Bohumil Hrabal írásainak hangulatát adja vissza, ezt a kettőséget abszolút mértékben tükrözi.
− A forgatókönyv közös munka eredménye, vagy felkérésre született?
− Az ötlet tőlem származik. A forgatókönyvet viszont teljes egészében Boka Gábor írta, ő végezte az ehhez kapcsolódó kutatómunkát is. Azt tudjuk történelmi forrásokból, hogy nagyon sok népcsoport telepedett le itt a tőzsérek közül, akik marhával kereskedtek. Így jelennek meg a görög kereskedők, akik hosszú időn keresztül csak a városfalon kívül telepedhettek le, de ugyanígy beszélhetünk a horvát, német kereskedőkről vagy a rábaközi és gömöri tőzsérekről, akik ugyan nem itt laktak, viszont a marhahajtó útvonalak Rábaközön és Gömörön keresztül vezettek, így az ő jelenlétük is teljesen hiteles egy ilyen tőzsérbálban. Már ez a sokszínűség is alapot szolgáltat a konfliktusok létrejöttéhez. Fontos volt számomra az is, hogy a hajdú táncot is bele tudjuk illeszteni az előadásba, ami azért volt különösen nehéz feladat, mert ez a tánc pár száz évvel korábbra datálódik.
− Az a tendencia, hogy a néptáncos gálaműsorok színpadi, dramatikus formában jelenjenek meg, más táncegyütteseknél is fellelhető?
− Azt hiszem, hogy ez a törekvés még nagyon szórtan jelenik csak meg magyar nyelvterületen. Abban pedig talán az egyedüliek vagyunk, akik ilyen szoros kapcsolatot ápolnak egy színházzal. Ehhez természetesen hozzájárul a színház együttműködésre való szándéka is. Ez a szándék már Vidnyánszky Attila idejében megjelent − a Háry János és Holdbeli csónakos című darabokkal –, és a jelenlegi színházvezetés is támogatja a szoros kapcsolatot. Egy ilyen partneri kötelék mindig bizalmi kérdés, és hosszú évek munkája. Néhány együttes próbálkozik színházi darabokkal – Sopronban, Szentendrén –, ezek azonban még mindig inkább táncos darabok, de már dramaturgiával.
− Hol van az a pont, ahol a néptánc el tud válni az autentikus formáktól, és már nem csak mint tánc jelenik meg a színpadon?
− Ebben a darabban elsősorban táncként fog megjelenni. Véleményem szerint nagyon sokan próbálkoztak az elmúlt húsz évben elrugaszkodni a néptánctól, és valami mást vinni a színpadra. Ezek azért voltak a legtöbbször sikertelenek, mert az autentikus néptánc elemeit próbálták használni teljesen más jellegben, ami így hitelét vesztette.
A mi előadásunk abban tér el ezektől a próbálkozásoktól, hogy itt a színpadon megjelenő táncok eredeti, autentikus formájukban tűnnek fel a színpadon a némettől a görög táncokig. Ez az, amitől ezek az előadások hitelesek mind a közönség, mind pedig a szakma számára, hiszen az így született előadásaink mindegyike megállta a helyét a szakma előtt, számtalan díjat és minősítést elnyerve.
− Mikorra tehető a darab cselekménye?
1876-ban alakítják ki az új vármegyerendszert, így jön létre Hajdú vármegye, melynek élére Miskolczy Lajos bihari származású embert nevezik ki főispánnak, ami a darab egyik alapvető konfliktusát adja.
− Ez a kor a mulatozás aranykora, ahol sokféle társadalmi réteg jelenik meg. Sikerült ezt a színességet a darabban megmutatni?
− A mulatozás aranykora azt jelentette, hogy hatalmas bálokat adtak, ahol megjelenhettek a különféle nemzetiségek és társadalmi rétegek. Viszont azt láthatjuk majd a darabban is, hogy ismerték egymás táncait, és a mulatságok alatt keveredtek. Eddigi előadásainkban mindig csak az együttes ruhatárában fellelhető viseletekkel dolgoztunk. Ennél a darabnál viszont – mivel egy történelmi, nagykosztümös darabról beszélünk – szükségünk volt igazi jelmezekre, melyeket a Csokonai Színház bocsátott a rendelkezésünkre. Így sikerült elérnünk a történelmi hitelességet, a sokszínűséget, és a csodás kosztümök is erősítik a darab színházi jellegét.
− Milyen üzeneten hordozhat a ma emberének az előadás?
− Ha van valami, amit a darab üzeneteként megneveznék, az talán az lenne, hogy mikor Miskolczy Lajost főispánná kinevezték, ő a legfőbb riválisát, Weszprémy Gáspár hajdúkerületi alkapitányt kérte fel, hogy legyen az alispánja. A legfontosabb gondolat talán ebben a gesztusban az, hogy lehet a közös ügyért együtt ténykedni akkor is, ha épp nem egy oldalon állunk.
(lejegyezte: Gemza Melinda)
