(Forrás: hhttp://www.haon.hu/) 2015. 10. 01. Bakó Endre
Debrecen – Elégedett színész? A Jászai-díjas Miske László, közel 50 végigjátszott évvel a háta mögött, nem hiszi, hogy létezik olyan… Interjú a 80 éves Miske László színművésszel.
Nemrég ünnepelték a Csokonai Színházban egy kellemes műsor keretében 80. születésnapját. De hány éve színész?
Miske László: Hát, ha jól számolom, akkor ötven éve. Egész pontosan, jövőre leszek ötven éves színész. 1966-ben kezdtem a pályát.
Harminc évesen? Olyan későn?
Miske László: Már harminc éves el is múltam. Ugyanis volt egy kis kitérő az életemben. A református teológia, meg a két év lelkészi szolgálat. Én már a 25 éves felső korhatárt meghaladva jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Erre azért gondolhattam, mert egy kicsit éppen lazult a gyeplő, jött a Ceaușescu-korszak, s akkor egy ideig nem vették annyira szigorúan sem a származást, sem a korhatárt. Korábban semmi esélyem nem volt, mert református lelkész volt az édesapám, ráadásul kulák. Ezzel a „keresztlevéllel” Romániában nem lehetett labdába rúgni. Próbálkoztam ugyan vagy két-három szakon, (agronómia, jog, közgazdaság) de nem vettek fel. Egy év kihagyással aztán felvételiztem a teológián, oda sikerült bejutnom. Erdélyben akkor nem lehetett válogatni. A négy elemit is román iskolában végeztem, románul tanultam olvasni, számolni. Aztán bekerültem Kolozsváron a református kollégiumba, ahol végre magyarul tanulhattam. Elég sok időt töltöttem kolozsvári iskolákban, ott érettségiztem, ott végeztem a teológiát is. Lelkész lettem, de már kisdiák korom óta folyamatosan hordoztam magamban egy nagy-nagy vágyat a színház és a színjátszás iránt. Ez a vágy ismét elfogott. A színművészetit Marosvásárhelyen végeztem. Ez a magyarázata annak, hogy később indultam a pályán. Volt olyan évfolyamtársam, aki tíz évvel fiatalabb volt nálam, lévén, hogy abban az időben már a tizedik osztály elvégzése után lehetett érettségizni. Voltak ilyenek egy páran. Igyekeztem velük a lépést tartani.
A korkülönbség bizonyára tekintélyt biztosított.
Miske László: Úgy, amennyire. De hadd mondjam el a felvételim különös történetét. A teológián végzettek három generációjának felszentelését, beleértve magamat is, éppen arra a napra tűzték ki, amikor meg kellett jelennem a színművészeti felvételin. Kijött az esperes Aranyospojánba, szólt, hogy augusztus végén lesz a szentelés Kolozsvárott. Mondtam, Pali bátyám, nem tudok ott lenni, s különböző okokra hivatkoztam. Jó, mondta, majd jelentem a teológián. Apám megrótt, hogy miért csinálom ezt, mi van e mögött? S akkor elárultam, hogy készülök felvételizni Marosvásárhelyen. Megdöbbenve mondta: hiszen fel sem vagy készülve. Nem baj, megpróbálom, feleltem. Marosvásárhelyen találkoztam Oláh Tiborral, kolozsvári irodalomtanárommal, aki a főiskolán is tanított. Semmi esélyt nem adott a korhatár miatt. Akkoriban az irodalmár Szabó Lajos volt a rektor, aki ugyancsak annak a nagy generációnak volt a tagja, amely a virágzó erdélyi magyar színjátszást megteremtette Tompa Miklóssal, Kovács Györggyel és másokkal együtt Kolozsváron, majd Marosvásárhelyen. Bementem hozzá, kedvesen fogadott, tiszteletes úrnak szólított, s mondta, jogom van felvételizni, nem akadály a korhatár sem. Mindezt elsősorban azért mondtam el, hogy Szabó Lajosról beszélhessek, aki mindvégig úgy viszonyult hozzám, ahogy egy művészhez illik. Meg azért, hogy a fogadtatás nagyon sokat számít az életben.
A marosvásárhelyi intézetben kapott valakitől életre szóló inspirációt?
Miske László: Hogyne! Kovács György volt a tanárom, aki a Kossuth-díjnak megfelelő Népművész címmel rendelkezett, talán másodmagával a magyar színészek közül. Ő remek ember, nagyszerű, tanár, színész és rendező volt. Megvolt az a tulajdonsága, hogy a szakmát bele tudta szuggerálni az emberbe. Próba közben megállt a színpad szélén és olyan finom eszközökkel reagálta le, amit a színész mondott, vagy játszott, hogy az örökre megmaradt benne. Ezek a reagálások egyszerre voltak a néző, a tanár és a rendező reflexiói. Tehát inspirációt tőle kaptam leginkább. Vele már a felvételin találkoztam, ő volt az elnök. Már tudták ki vagyok, de azért megkérdezte, ugye nem most érettségiztem. Aztán mi a foglalkozásom. A bizottság ekkor már kuncogott. A következő kérdése az volt, hol dolgozom. Mire azt válaszoltam, nem dolgozom, hanem szolgálok. Ekkor már hangosan nevettek. Kovács György végül azzal ütötte el a dolog élét, hogy mondjak egy verset. Elkezdtem mondani Petőfinek a Felköszöntés című bordalát, s két versszak után megállítottak, megköszönték. Ez felbosszantott, ami valószínűleg az arcomon is meglátszott. Kimenőben hallottam, hogy mulat a társaság. Nyilván szokatlan volt számukra, hogy egy református lelkész felvételizik. Az már előfordult, hogy a teológiáról átment valaki a színművészetire, de végzett pap még nem próbálkozott. Miután egy cimborámmal megittunk egy pohár bort, mondtam, megyek pakolni a szállásomra, mert én itt befejeztem a dolgom. Útközben találkoztam egy felvételiző társammal. Kérdezi, voltál a főiskolán? Miért? Mert ott vagy a felvettek listáján, rögtön a második. Hát így történt.
Van-e a lelkészi hivatás és a színészi pálya között valami rokon vonás, hasonlóság, összekötő kapocs, elvégre a színészt Thália papjának is nevezik?
Miske László: Van. Ha nagyon egyszerűen akarok a kérdésre válaszolni, akkor azt mondom, hogy mind a kettőnek a lényege a szereplés és a meggyőzés. S amit a szolgálat szó maradéktalanul kifejez.
Melyik színház volt az első állomáshelye?
Miske László: A Nagyváradi Szigligeti Színház. Mehettem volna máshova is, de Várad azért volt fontos és kedves számomra, mert 56 karácsonyán ott voltam legációban. A magyar forradalomról nem lehetett tudni semmit, hírzárlatot rendeltek el, de a váradiak közül sokan kint jártak Magyarországon, s ők beszámoltak a látottakról. Meg aztán megfogott engem Váradnak a nagyszerű, hagyományosan lezser, kozmopolita világa. Tíz év telt el a forradalom óta, az emlékek is visszajöttek, s vonzott Várad múltja, meg Magyarország közelsége is.
Emlékszik az első szerepére?
Miske László: Egy operett-szerepet kaptam a Luxemburg grófjában, az egyik hülye grófot kellett prezentálnom. Váradon nagyon szerették és színvonalasan művelték az operettet. Azt is mondhatnám, hogy Várad egy nagy operett-város. De az első igazi szerepem a Ruy Blas Don Cesar de Bazan-ja volt. S még abban az évadban rám osztották a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című Móricz-darabban Balázs szerepét, ami nagyon klappolt nekem. Az nagy siker is volt.
De a „kiugrás”, az első nagy szakmai visszhangot kiváltó siker már Kolozsvárhoz fűződik. A Tragédiára gondolok, Ádám szerepére.
Miske László: Nem, nem, azt is Váradon játszottam. Annak megvan a külön története. Valamikor 1979-ben vagy 80-ban játszottuk a Csongor és Tündét. Szabó József volt a rendező, aki azzal indított utamra, hogy azért kapod a Csongort – pedig már 40 éves elmúltam –, hogy Ádám lehess. Ez rendkívül izgalmas megállapítás volt számomra.
