(Forrás: http://kulter.hu/) Gyürky Katalin 2019. 05. 25.
Önmagában sokatmondó, ha egy színdarab esetén konkrét szereposztást nem olvashatunk az azt promotáló hirdetőfelületeken, csak annyit, hogy a darabot „játsszák”, majd pedig fel vannak sorolva a produkcióban részt vevő színművészek. Ez történt A bűn paradoxona, avagy az apokalipszis magányos lovasai című előadás esetében is, amit a debreceni Csokonai Színházban tűztek repertoárra. Ám, ha valaki megtekinti a 2018/19-es évad egyik utolsó produkcióját, azonnal világossá válik számára, miért ragaszkodott ehhez a megfogalmazáshoz a rendező, az ukrán-orosz Vlad Troickij.
Az előadás, bár elvileg két irodalmi alkotásra – Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére, valamint Gilbert K. Chesterton Mr. Pond paradoxona című művére – épül, hagyományos történetmesélést senki se várjon tőle. Se azt, hogy miközben a darab háromórás időtartama alatt bevonódunk a bűn és a bűnösség lehetséges ellentmondásaiba, egy az egyben végigmegyünk a Dosztojevszkij-klasszikuson, se azt, hogy a Mr. Pond paradoxona című alkotás konkrét szüzséjével találkozunk.
A két műből kiinduló, azokat újraértelmező, fenomenálisan kigondolt és összeszerkesztett színpadi elemek segítségével kontaminált tömény filozofálásra számíthatunk.
Olyan fajsúlyos mondatok, kérdések és állítások kimondására, amelyekkel nemcsak kötelező – hisz, ha egyre nem figyelünk oda, máris fonalat vesztünk –, hanem a színészek játékának és a rendező briliáns ötleteinek hála mélyen elgondolkodtató módon jó és élvezetes is lépést tartani.
A darab elején abba az alapszituációba csöppenünk, amiben két angol úr, Mr. Pond (Vranyecz Artúr) és Geheugen kapitány (Mészáros Tibor) egyszer csak az „очи черные” világába, azaz Oroszországba kerül, ahol találkozik a Bűn és bűnhődés című regény főhősével, Rogyion Romanovics Raszkolnyikovval.
Persze nem azonnal. Ennek megágyaz némi filozofálgatás arról, hogy ki származik a majomtól, s ki az, akit Isten teremtett – felvezetve a bűnelkövetés összefüggésében fontos hitkérdéseket is –, illetve egy zseniális jelenet készíti elő, ahol a két úr egy orosz zsurnaliszta hölggyel találkozik (Újhelyi Kinga), s felszínre kerül a nők és a férfiak megítélése és gondolkodásmódja közötti különbség.
De már ekkor, mintegy sorvezetőként, a legfontosabb motívumot, a gyilkosságot, a bűnelkövetést a nézők szeme előtt tartva, folyamatosan ott a színpadon a balta, Raszkolnyikov gyilkos eszköze.
A tárgy ebben a témája ellenére sok helyütt humoros előadásban például arra is jó, hogy Geheugen kapitány az újságírónőnek szánt ropit ketté vágja vele. Miközben a két férfi, szemben az egy nővel, férfiúi felsőbbrendűségük teljes tudatában azt fejtegetik, hogy két ember beszélgetésének megszakítása – főleg egy hölgy részéről – maga a gyilkosság, sőt, rosszabb: gyerekgyilkosság.
Ezzel pedig már ott is vagyunk a bűn, a gyilkosság, a másik ember élete kioltásának jogos vagy jogtalan volta kérdéskörnél, amelyet az előadás – ezért is benne a többszörös szereposztás – számtalan alakon keresztül ütköztet elsősorban velünk. A Mészáros Ibolya képviselte alak például közli, hogy mindenki gyilkos, hisz valamennyiünk ölt már, ha csak egy legyet is.
Újhelyi Kinga egy újabb reá testált szerepben a papokról rántja le a leplet, amikor közli, hogy a gyónás után azok képesek egyenesen a rendőrségre menni és feljelentést tenni. Egy „kismadárnak” látszó női figura (Edelényi Vivien) pedig azon siránkozik, hogy Raszkolnyikov (Mészáros Tibor) bűnelkövetésének tudatában most hogyan is éljen tovább?
Az előadás tehát a bűn megítélése kapcsán – s ez is óriási érdeme – épp ezen alakok felvonultatásával mutat túl jócskán a Bűn és bűnhődésen. A regény cselekményénél jóval több aspektusból mutatja be a bűnelkövetés társadalmi megítélését.
Miközben természetesen nem feledkezik el a Dosztojevszkij-hősök konkrét vagy utalásszintű felmutatásáról illetve jelenlétéről sem. Látjuk például jóval modernebb változatban, Mészáros Ibolya kiváló alakításában – a hagyományos szent prostituált kategórián jócskán túlmutatva – a Raszkolnyikovot megmenteni hivatott Szonyát. Mészáros Tibor egyik fergeteges jelenetében, az öngyilkosságról elmélkedő – amely Dosztojevszkij koncepciójában sokkal nagyobb bűnnek számít még a gyilkosságnál is – Szvidrigajlov alakja tűnik fel, a neve ugyan nem hangzik el, de a vájt fülű és olvasott néző számára egyértelműen beazonosítható, illetve Marmeladov felesége (Majzik Edit) is megjelenik a férjével szemben elkövetett esetleges bűneit boncolgatva.
Az, hogy az előadás a bűn kapcsán úgy filozofál, hogy a regény szereplőinek a véleményét is tálalja, de közben újabb alakokat von be a diskurzusba, azért remek, mert így mindenki számára befogadhatóvá teszi a látottakat. Nézőként köthetjük a regény szereplőihez a diskurzust, s rajtuk keresztül kezdhetünk el gondolkodni a bűnről, de a Dosztojevszkij-mű ismerete nélkül is mélyen magunkba nézhetünk, s megfontolhatjuk az egyik monológ kérdését:
„Egy embert megölni, ha az káros a társadalom számára, bűn, de háborúban bombát hajigálni ezrekre megengedhető?”
