(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2016. 02. 19. Gyürky Katalin
A debreceni Csokonai Nemzeti Színházban február 19-én mutatják be William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiáját.Szikszai Rémusz színművésszel, rendezővel beszélgettünk.
– Színészként végeztél Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán. Rendezni csak jóval később kezdtél el. Befolyásolja a rendezéseidet a színész mivoltod?
– Hát, ehhez pszichológusnak kéne lennem, hogy pontosan tudjak erre válaszolni, de azt gondolom, hogy mindenképp. Egyfelől átérzem azt a létállapotot, amelyben a színészek egy próbafolyamat, majd egy bemutató során vannak. Másfelől az is a célom, hogy amikor én rendezek, mindenki értsen mindent, ami a színpadon zajlik. De annyira nem tudom „elrejteni” a színészi vénámat, hogy gyakran előfordul, hogy egy-egy jelenetet valamelyik szereplő számára előjátszom.
– Erre ebben a rendezésben is szükség volt?
– Igen, erre mindig szükség van. Illetve, esete válogatja. Van olyan színész, akinek erre szüksége van, s van olyan, akinek nincs. Mert vagy megnyitom vele az illetőt, s akkor minden rendben van, vagy teljesen bezárom vele, s akkor épp az ellenkezőjét értem el.
– Ennek megítélése viszont már pszichológia…
– Így van: annyiban mindenképp „üzemi” pszichológus vagyok, amennyiben a munkatársaimmal annak kell lennem, mert véleményem szerint a rendezés egyfajta pszichológia.
– A színész mivoltod és a rendezői éned kölcsönhatása azért is érdekel, mert mielőtt itt a Csokonai Színházban elkezdted volna színre vinni Shakespeare Rómeó és Júliáját, már három rendezésben is játszottál ebben a darabban színészként. Még a főiskolán Elek Judit adaptációjában Benvoliót alakítottad, aztán Csányi Jánosnál Tybaltot, majd Alföldi Róbert darabjában Lőrinc barátot. Hatottak-e ezek a rendezések a mostani interpretációdra, inspiráltak-e valamilyen szinten, vagy teljesen elvetetted az ő koncepciójukat, amikor hozzákezdtél a rendezéshez?
– Biztos, hogy mindháromból van olyan, ami inspirál, azonban az is biztos, hogy arra törekedtem, hogy az én rendezésem más legyen, mint az eddigiek. Az Elek-féle és a Csányi-féle rendezés például teljesen más alapokra épült. Azért, mert ők mindketten nemzetiségi ellentétre összpontosítottak, illetve a gyűlöletre helyezték a hangsúlyt.
– A két család közötti ősi gyűlöletet nemzetiségi ellentétként mutatták be?
– Igen, Elek a román-magyar konfliktust hozta ilyen értelemben előtérbe, Csányi pedig Boszniába helyezte a történetet, ahol az egyik család muszlim, a másik keresztény volt. Alföldinél viszont – s ebben hasonlít némiképp az enyém az ő rendezésére – az volt a lényeg, hogy ennek a gyűlöletnek nem tudjuk az okát. Mert ennek a gyűlöletnek nem az oka, a meghatározása a lényege, hanem az, hogy gyakorlatilag már hagyománnyá vált. Mint amikor egy ember belecsontosodik a fájdalmába, itt ez a két család ebbe a gyűlöletbe csontosodott bele. Nézd meg Tybaltot: meg akar felelni a nagybátyjának, ennek a hagyománynak, ebbe a gyűlöletbe nőtt bele, nem is tud más kontextusba helyezkedni, s ebbe is hal bele, ez lesz a veszte. Én egy olyan világot képzeltem el, amelyben ha valaki nem akar részt venni, az elmenekül belőle, az keres magának egy másik világot. Ami jelen esetben a szerelem. Ezért nem véletlen, hogy Rómeó először nem is igazán Rosaline-ba, hanem a szerelembe szerelmes. Csakhogy el tudjon menekülni ebből a gyűlölet szította világból. Vagy gyűlölet van, vagy szerelem.
– Tehát a két világ közötti választásról van szó.
– Így van. Ha a szerelmet választod, annak ára van. A gyűlölet világa ugyanis nem enged el. S ha el akarsz belőle tűnni, ha másik világot akarsz felépíteni, akkor benyújtja a számlát. Ezért is halnak bele a fiatalok.
– Nagyon jó, hogy ezt említed: ez a világ nem enged el, mert, ahogy készültem a veled való interjúra, azt tapasztaltam, hogy Téged a darabjaid nagy részében a hatalom és a kisember viszonya érdekel. Gondolok itt a Caligula helytartójára, a Képmutatók cselszövésére vagy az I. Erzsébetre. S most – betekintést nyerve az előadásba – itt szintén érzem a hatalom működését, épp a gyűlölködő világot képviselő embereknek a hatalmát.
– Így van. Verona hercegének, Escalusnak a szerepét nem szokták kiemelni az adaptációkban, például az ő szerepét én ebből a szempontból hangsúlyozom. Capulet az ehhez a hercegi családhoz tartozó Parishoz akarja hozzáadni a lányát. Verona hercege felé törleszkedik, az ő hatalmának behódolva oldja meg a családja további sorsát. A lányát áruként használja fel ehhez a házassági „szerződéshez”. Mert nem az a lényeg, hogy a lánya kibe szerelmes – az ő felfogásában a házassághoz szerelemre nincs szükség, hanem az, hogy a lánya eladásával is a családja érdekeit képviselje.
– Akkor jól érzékeltem, hogy ezt a hatalmi viszonyrendszert is belelátod a darabba.
– Nem én látom bele, ez benne van. Ezt Shakespeare írta meg. S az a szörnyű, hogy a világ ebből a szempontból semmit se változott ez alatt a pár évszázad alatt. Ezért nagyon fontos a nőkhöz való hatalmi viszony is a darabban.
– Igen, figyeltem, hogy Capulet-apuka milyen lekezelően bánik a feleségével, gyakorlatilag ignorálja.
– S nemcsak a feleségével, de a dadussal is, Júliával is. Tehát itt a férfi-nő hierarchia is nagyon lényeges, a férfi hatalma a nő fölött, amit én a mai világunkban is gyűlölök. Mégis létezik, sajnos.
– Mennyiben volt beleszólásod a szereposztásba? Főleg a két főszereplőre, a Júliát játszó Szakács Hajnalkára, valamint a Rómeót játszó Vecsei Miklósra gondolok, aki nem is a debreceni társulat tagja. Őt Te kérted, vagy Te ajánlottad?
– Nem, ebbe nem volt beleszólásom, ugyanis egy darab szereposztását mindig a színház egész évadának előadásaihoz igazítják. Ki miben játszik, s ki mire lenne a legalkalmasabb. Júliára egyértelműen Szakács Hajnalkát tartották itt a legalkalmasabbnak, Vecsei Miklós pedig – annak ellenére, hogy most meghívott művészként van ebben a darabban jelen –, ha jól tudom, ezer szállal kötődik Debrecenhez, s sokszor játszik itt. Így nem véletlen, hogy őt kérték fel Rómeónak, s ő is, mint Hajnalka, tökéletes választásnak bizonyult.