(Forrás: https://www.dehir.hu/) 2019. 03. 17. Szénási Miklós
Debrecen – Shakespeare ma sem unalmas, a Csokonai Színházban nem egy sápadt, kipipálandó klasszikust láttunk. Kritika
Lear király történetét mindenki ismeri. Ha máshonnan nem, legalább a magyar népmesék világából. A só. Emlékeznek rá? Az öreg király megkérdezi a lányait, mennyire szeretik. A két nagyobb olvad és csöpög, mint a vaj és a méz, a legkisebb meg kurtán-furcsán odaböki, hogy annyira, édesapám, mint az emberek a sót. A király agya eldurran: mint a sót? És elkergeti ezt a lányát. Aztán rájön, hogy a mézes-mázas szép szavak mögött semmi nincs, az idősebb lányokra nem számíthat, azoknak csak a vagyona kellett. A pénz, meg a hatalom, nem ő.
Ez a motívum nem csak a mi mesekincsünkben fordul elő. Van egy kelta változata is, mely közel 3 ezer éves, még az időszámítás előtti 8. században élt briton uralkodóval a középpontban. Shakespeare ez alapján írta meg egyik legerősebb drámáját még az 1600-as évek legelején. A Csokonai Színház előadásában Lear király helyett királynő lett. Ez alapvetően nagy ötlet, és ezzel a rendező, Ilja Bocsarnikovsz hatalmas lehetőséget teremtett a címszerepet játszó Ráckevei Anna számára, ugyanakkor nem tett hozzá a drámához, ami önmagában is nagyon erős. Az pedig, hogy egy királyt forgatnak ki a lányai vagy egy királynőt, teljesen mindegy a történet szempontjából.
Ebben az előadásban nemcsak az uralkodót játssza nő, hanem a bolondot és Goneril udvarnokát, Oswaldot is, aki mintha egy szadomazo punkpartiról szabadult volna. (Ezáltal Újhelyi Kinga és Mészáros Ibolya is remekelhet.)
Lear szétosztja birodalmát két idősebb lánya, a hízelgő Goneril (Móga Piroska) és Regan (Sárközi-Nagy Ilona) között, nyersen fogalmazó, nem éppen hajlékony modorú húgukat, Cordeliát (Hajdu Imelda) pedig kitagadja. A két nővér azonban elárulja anyjukat: semmit nem tartanak be a szép ígéretekből. Mire Lear rádöbben erre, már késő. Egyedül udvari bolondja marad mellette, aki megengedheti magának az őszinteség luxusát, és az álruhába bújt Kent grófja (Bakota Árpád). Pedig neki minden oka meglenne arra, hogy hátat fordítson egykori királynőjének, Lear ugyanis korábban kíméletlenül letorkolta azért, amiért józanságra intette. Ám ebben a régivágású arisztokratában még tombolnak a lovagi erények, és nem akad fenn ilyesmin. Szinte mindegy, hogy uralkodója iránti elkötelezettségből ragaszkodik a hűséghez, vagy azért, mert szeretne önmagának megfelelni.
Az előadás, a játék magába szippant, azt érezzük, hogy hiába jöttek és mentek az évszázadok, az ember pont olyan gyarló, áskálódó, esendő és tehetetlen az indulataival, érzelmeivel szemben ma is.
Ha gurulni kezd a lejtőn, nem képes megállni. Shakespeare nyomán Ilja Bocsarnikovsz (akinek jó szívvel emlékszünk vissza korábbi debreceni rendezéseire, a Három nővérre és Hogyan nevezzelekre is) nem leiskoláz, nem kioktat, hanem beránt egy brutális történetbe.
Itt döntések vannak és következmények. Plusz ahogy megszokhattuk már Shakespeare-nél: látlelet az emberi mohóságról, a hatalomvágyról, az árulásról és az aljasságról. Tisztesség, becsület, szeretet csak nyomokban sejlik fel ebben a világban. Kent grófja mellett szinte csak Alban hercege, Goneril férje (Vranyecz Artúr) az, aki meg is fogalmazza, hogy ami történik, az nagyon nincs rendben. De a vihar őt is elsodorja. Ahogy Gloucester grófját (Bicskei István) is: miután balkézről származó fia, Edmund (Kiss Gergely Máté) előbb féltestvérét, Edgart (Rózsa László) ugrasztja össze apjával hamis vádakkal, majd gátlástalanul elárulja az öreg grófot is, hogy megszerezze ésszel azt, amit nem kapott meg születése jogán.
