(Forrás: http://kutszelistilus.hu/) 2015. 10. 13.
SORSKÚT – BORBÉLY SZILÁRD II.
2015. március 20-án a debreceni DESZKA Fesztiválon beszélgetést tartottak a szerző színpadra szánt és nem színpadra szánt, de oda is eljutott műveiről. Az alábbiakban a beszélgetés második része olvasható.
Fazakas Gergely Tamás:
Ráckevei Annát és Csikos Sándort kérdezem, hogy milyen volt ezzel a munkamódszerrel dolgozni Szilárd darabján. Vidnyánszky Attiláról talán nem titok (akkor is mondták, amikor a Halotti pompán dolgoztatok, de a Móricz-darabnál, az Úri murinál is), hogy szinte a kritikai kiadás még ott volt a kezében a próbafolyamat alatt, nem a színpadra kész szöveget hozta. Nyilván Árkosi Árpáddal másként fogunk erről beszélgetni, más a munkamódszere, de hogy lehetett színészként így dolgozni, milyen volt színészként átélni ezt? Anna és Sándor játszotta az anyát és az apát, Ilonát és Mihályt.
Ráckevei Anna:
Első munkánk volt ez Attilával, és amit akkor megtapasztaltam, azt azóta is mondom és érzem, hogy hihetetlen szabadságot kaptunk a munkában. Ugyanúgy, ahogy ő szabadon szeret dolgozni egy szöveggel, nekünk is hatalmas szabadságot ad. Itt is az történt, hogy nagyon sokáig „matattunk”, ahogy Attila szereti mondani, nagyon sokáig beszélgettünk, ötleteket halmoztunk fel. Volt ennek az egész próbafolyamatnak egy fantasztikus motorja, Oleg Zsukovszkij, akivel akkor találkoztunk először, és aki olyan testi-lelki szabadsággal mozgott köztünk és a színpadon – és az anyaggal –, hogy az lenyűgöző volt. Igazából még a verseket sem fordították le neki, csak megkapta a történetet, egy-egy sort. Erre dolgozott ki olyan helyzeteket, olyan látomásos jeleneteket, melyekbe aztán mi is valahogy bekapcsolódtunk. Igazán izgalmas volt. És nemcsak ez a része volt izgalmas, hanem a probléma maga, a gondolatok, amiket sugallt a Halotti pompa is… És ez a történet. Ha az ember priméren gondol rá, akkor rendkívül nyomasztó a történet, és egyáltalán ezzel foglalkozni… Aztán amikor az ember egyre mélyebben ássa bele magát, hogy mi a bűn és mi a bűnhöz való viszonyunk, hogy mi a halál, és hogy lehet a szeretteink halálával és a saját halálunkkal szembenézni. Hogy ez hogy történhetett meg.
„Hallgass meg, kérünk, minket is,
ha ránk kerül a sorja.
s halálnak vasa lent suhog
talpunk alatt, a porba.”
(Halotti pompa, Első könyv – Nagyheti szekvenciák VII.)
A középkorban egészen máshogy viszonyultak a halálhoz, Szilárd ezért is választotta ezt a formát, ő ezt kutatta is a munkája során. Hogy az ember nem tolta el magától ennyire azt a tényt, hogy nem volt, aztán élt és aztán majd megint nem lesz. Valahogy fölemelték és ünnepivé tették azt a pillanatot, amikor valaki eltávozik közülünk. Hogy ez mennyire átalakult, és hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni ezzel a dologgal… Nagyon-nagyon sokat beszélgettünk erről, a halál módjairól, a brutalitásról is. Mindenkinek volt valamilyen története ezzel kapcsolatban. Bütyöknek, Bicskei Istvánnak, aki Délvidékről jött, és egészen közel volt a háborúhoz, egészen közelről tapasztalt dolgokat. Szóval, ez borzasztóan felkavaró próbaidőszak volt, és ebben Szilárd részvétele, az a bizonyos beszélgetés, az mindannyiunkban nagyon erős nyomot hagyott. És az előadások is. Sajnos nem játszottunk belőle túl sokat, de minden egyes előadás emlékezetes volt, kivételes része, időszaka az életemnek.
Vidnyánszky Attila:
Csak annyit tennék hozzá, hogy fölszabadító volt az egész, szembesülni azzal a bátorsággal, ahogy Szilárd fogalmaz. És én arra ösztönöztem a színészeket, hogy bátran gondoljunk végig olyan dolgokat, olyan témákat, amelyek tabuként megfogalmazódtak, vagy rejtett mód, eltávolítottan léteznek a lelkünkben.
Valóban, katalizátorként hatott Oleg is. Hogy egy anekdotaszerű dolgot elmondjak, sose felejtem el a színészek arcát, Sándorét különösképpen, itt, ebben a teremben, amikor a harmadik próbán arról beszéltem, hogy mi volna, ha megjelenítenénk a lelket? Hogy lehetne eljátszani a lelket? Olegnek rögtön támadt egy-két ötlete, mondtam, hogy ez se jó meg az se jó, akkor kiment, aztán bejött anyaszült meztelenül, tésztát kenve magára, csöpögött róla a tészta. Mintha most ide bejönne… Láttam a színészek arcát, nem voltak bemelegedve egy ilyen helyzethez, de ezzel át is tört egy gátat, fölszabadított egy csomó mindent bennünk.
Sose felejtem el azt, amikor például a holokausztról kezdtünk beszélgetni, azt is úgy kerülgettük-kerülgettük, de hát a történetek kapcsán ott van, neki kell feszülni és szembesülni kell vele.
Számomra az egyik legizgalmasabb gesztussoromat – amire nagyon büszke vagyok – szülte meg, amikor is karácsonykor az anya a fára mézes kis valamit gyúr, kiválasztja a formákat, a csillagot is kiválasztja. Akkor megszületett bennem, hogy ott volt a fiam, játszott az előadásban, a gyerek Szilárdot játszotta, és az az erőfeszítés, ahogy ezt a témát mi fölszabadítottuk és magunkon keresztül átengedtük, és meg mertünk szólalni, mertünk őszintén beszélni egymással, az megszületett ott, amikor Oleg mint lélek rányomja a fiam fejére a csillagot. Belenyomta a gyerek fejét, ott volt a homlokán a csillag. Szimbolizálta azt az erőfeszítést, ahogy mi ehhez a témához közeledtünk, és ahogy ezt a témát fölvettük és megpróbáltuk végigélni.
„Csillag van minden homlokán,
és csillag van a mellén.
Csillag ragyog az ég fokán,
a Törvénynek a helyén.”
(Halotti pompa – Első könyv, Nagyheti szekvenciák, Tenger Könnyek Csillaga)
Tényleg fölszabadító volt az a bátorság, ahogy Jézus keresztre feszítésétől jutottunk el Mengeléig, meg a saját szüleinek az elvesztéséig, és ebben a történetben, ebben a próbafolyamatban tucatszor éltünk meg ott helyben is katarzist, ami azért próbán ritkán fordul elő.
Bütyök, aki egy nagyon kemény fazon, sok mindent megélt, és egy karcos ember… Emlékeztek a versre? Amikor a kicsi lány megy a Mammelével a gázkamrák felé? Bütyök olvassa a verset, és elkezd csorogni a könnye. Egyszer. Másodszor hosszan magyarázom, hogy itt nekem egy szikár olvasat kéne. Az nem jó, hogyha szétázunk és elkezdünk taknyolni. Szépen, szikáran. Másodszor. Harmadszor. És rám nézett, hogy de hát nem direkt csinálom. Borzasztó erejű valami volt.
Biztos, hogy megcsináljuk még, erő kell nekem is hozzá. Ott törtem darabokra, amikor meghalt Szilárd, és van egy videó, egy spot az előadásról, nem tudom, mikor láttátok utoljára, Csaba csinálta. Amikor Szilárd mondja a versét, hátul Oleg, azon a kis emelvényen, a Marina Cvetajeva szövegére írt orosz dal fut közben, arra játszik el egy akasztásos jelenetet. Cvetajeva szövege arról szól, hogy kinn állok az ablakban és mindjárt ugrok. Bekapcsolom, és megy Szilárd szövege, hátul Oleg tekeri a nyaka köré a képzeletbeli kötelet és leugrik. Ezt a honlapon most is meg lehet nézni.
Fazakas Gergely Tamás:
Ugyanezt belül hogy éltétek át? Azt a jelenetet akár, amikor megjelent Oleg tésztában, meztelenül. Az előadásban hogy éltétek át?
Csikos Sándor:
Minden szerző ragaszkodik a szövegeihez. Azt kérdeztük Szilárdtól, hogy bánhatunk-e a szövegeivel szabadon, és azt mondta, hogy nyugodtan. Az elhangzott versek tulajdonképpen nem egész versek, hanem versrészletek, össze vannak szabdalva, Attila gondolatai mentén közösen alakítottunk ki. A felkészülés során volt még egy momentum, amiről beszélt Attila is, hogy azt mondta a Szilárd, én ezt megírtam, ti már bánjatok vele szabadon. Azt hiszem, fel akart bennünket szabadítani a teher alól, hogy meg tudjuk jeleníteni. Azt a kis távolságot akarta megteremteni, ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni. Azt hiszem, hogy ez nagyon finom, lehet, hogy szándékos pszichológiai fogás volt részéről, vagy valóban úgy érezte akkor, hogy ezt most már lezártnak tekinthetné magában. Aztán kiderült, hogy nem tudja, ahogy nem is lehet. Ez nagyon emlékezetes számomra, és az, hogy abszolút nyitott volt mindenre. Beépítette Attila a halállal kapcsolatos népi rítusokat, hiedelmeket, népi szertartásokat, abszolút nyitott volt rá.
Fazakas Gergely Tamás:
Azt gondolom, hogyha a professzionális színészek megtehetik, hogy ennyire az érzelmeiket is bele vigyék, akár Bütyök, akár Anna most a megszólalásában, akkor nem csoda, hogy mi ezt nézőként megtesszük, és nem tudunk távolságot tartani. De egy kicsit tanárként is hasonló a helyzet, ugye, Kata, itt ülnek a hallgatóink, tanítottuk és azóta is tanítjuk Szilárd kollegánk, barátunk, szobatársunk írásait. Hogy éled ezt meg tanárként, olyan tanárként, aki drámakurzust is tartasz a hallgatóidnak? Akár ilyen szituációban, akár órai szituációban hogy lehet erről beszélni?
Bódi Katalin:
Én nem szoktam Szilárd szövegeit konkrétan órai anyagként tanítani, pont azért, mert tudom, hogy a hallgatókat és engem is nyilván ez megvisel, ugyanakkor mindig egy referenciaként használom. Mondjuk, beszélek reneszánsz festészetről, és akkor illusztrációként nagyon pontosan tudom használni Szilárd valamelyik szövegét, pontosan azért, mert úgy képes elbeszélni a versében a testet, hogy annak érvényesül a képisége, ugyanannak a képi illusztrációját látom az adott festményen. Nem véletlen nyilván azt sem, hogy a Halotti pompa plakátja ifjabb Hans Holbein Halott Krisztusát, a lábait emeli a plakátra. És ott van a kötet címlapján is egy nagyon különleges perspektívájú Mantegna-festmény.
A szövegeinek, nemcsak a Halotti pompának, de akár A Testhez című kötetnek is, azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb teljesítménye éppen a képiségében van. A lírai nyelv képisége, mondjuk így, hogy a képzőművészeti jelhasználat képiségében köszön vissza. És ugyanez nagyon érdekesen, és nem feltétlenül egy összművészeti gondolatban, valahol láthatóvá, eljátszhatóvá, dramatizálhatóvá válik a színpadon. Nagyon érdekes, ahogy itt Vidnyánszky Attila beszélt Oleg Zsukovszkij táncáról, és azokról a próbálkozásairól, ahogy a darabban színre próbálja vinni a lelket. Itt mégiscsak van egy nagyon különös, nagyon groteszk alaphelyzet, hogy elkezdik a lelket színre vinni, és ahogyan a Halotti pompa egyik meghatározó sora is fogalmaz, hogy „szájban a szó: korpusz”.
„Hajdan mint a méz s a málna,
Jézus neve volt a szánkba:
s nem volt öröm kívüle.”
(Halotti pompa, Első könyv – Nagyheti szekvenciák, XII.)
Ez a reláció, a szavaknak, a képiségnek és a testnek ez a fajta relációja olyan lenyűgöző hatással tud működni Szilárd munkáiban, hogy ezek nemcsak taníthatók, de rendkívül jó létmagyarázatot képesek adni, antropológiai, önmegértési helyzetbe tudják hozni az embert. Ezért rendkívül hálás vagyok neki folyamatosan.
A másik meghatározó dolog, ami a Halotti pompában is nyilván nagyon hangsúlyos, de talán A Testhez című kötet az – a monológokra utalva –, amely nagyon izgalmasan és formabontóan színre viszi: ez a női test megjelenítése a passiótörténeten keresztül. Ez az, ami számomra igazán lenyűgöző mind a két kötetben.
Még egy: óriási kérdésként fogalmazódik meg bennem, és nem tudom, hogy erről a beszélgetésben részt vevők mit gondolnak, hogy ezek a hétköznapi beszédhelyzetekben, sőt, még a gondolkodásunkban is nagyon sokszor tabuként kezelt témák, akár a gyilkosság, a túlvilági létünk problémája, a test értéke, a test mint létezés kérdése, hogy ezeknek a tabuknak az elbeszélése valóban felszabadító erejű tud-e lenni. Tehát hogy ez a katarzis, amit megélhetünk olvasásban, vagy a színdarabok nézőjeként és a létrehozásában, hogy ezek valóban fel tudnak-e minket szabadítani? Én nagyon sokszor éreztem úgy, és sokszor ezért talán féltem is magam az újraolvasástól, mert hogy nem érzem feltétlenül felszabadulásnak vagy megoldásnak a lehetőségét.
Fazakas Gergely Tamás:
Nagyon fontos kérdés az Akár akárki kapcsán egyszer az, hogy a lélek vagy a halál hogy jelenthet meg a testben, a másik pedig a tabuk kérdése. Hogyan dolgoztak Árpádék ezzel másfél éve, illetve most, amikor ennyire szűk térben kellett mindezt megjeleníteni? (Attila, ugye, nagyszínpadon dolgozott.) Mi történt ebben a munkában a tabuk nyitogatásával kapcsolatban.
Árkosi Árpád:
Volt egy közönségtalálkozó, és azon a színészek szintén erről beszéltek, hogy milyen mélyre vezet minket ez az anyag. Amikor bemutattuk, akkor szerintem nem voltunk még kész vele. Hihetetlen sűrű, szerteágazó, nagyon sok jelenet alkotja ezt a munkát. Most úgy vettem észre a fesztiválon, bár késő este volt az előadás, de nagyon beérett mondatok és csöndesedés hatotta át a dolgot, kevésbé színészi igyekvés. Az éreztem, hogy három ember ezt az anyagot birtokolni akarja, és a nézőknek úgy akarja átadni, mint a Halotti pompát. Az más kérdés, hogy – ahogy Attila is mondta – a Halotti pompa levegősebb, sokkal emeltebb és költőibb forma. Nem mintha az Akár akárki nem lenne az, de itt Szilárd egy kis realitásba engedi az anyagot, és utána ezekkel a songokkal mintegy lepárolja, kifüstöli, idézőjelbe rakja a helyzeteket. Kalandos vállalkozás volt. Nekünk nyilván szakszerűbb viszonyunk volt, nem volt személyes érintettség. Azért valljuk be, ha már itt szó volt a középkorról, és arról, hogy a középkor embere milyen módon viszonyult a saját létezéséhez és a világ értelmezéséhez. Sokáig azon kérődztem, hogy őt miért érdekelte a moralitás mint olyan. Nyilván az amoralitás miatt, mert azért ő amoralitásnak fogalmazza meg. Ezt a többszáz éves feszültséget vagy átzsilipelést, hogy mért nem hozott távolabbi vagy közelebbi kort? Hogy mért éppen ezt? Nem jutottam semmire, ráadásul ő még Brechtet is belekavarta, Brechtre hivatkozik és küldi csatába a darabját. Jól meg van koktélozva.
Igazából, ahogy Radnóti Zsuzsa is mondta, én az első lépegető vagyok, az lenne jó ennek a darabnak, kifejezetten ennek a darabnak, de a többinek is jót tenne, ha a magyar rendezők többsége kísérletezne vele.
Muszáj kimondani, hogy ezt a debreceni kísérletezést, amit mi a Szilárd életművével – nyilván a saját magunk „hasznára” – végzünk, ezt Magyarország más tájain is bátran el kellene kezdeni, hogy ki tudjon nyílni ez az egész életmű. Nem tudom, de valakiknek kellene szólni, hogy próbáljuk segíteni ezt az életművet. Jó ez a családias ügy, de tessék észrevenni, Magyarország, hogy egy rendkívüli íróval és egy olyan teremtővel állunk szemben, aki kikerülhetetlen, és nem szabadna kikerülni. Bárkivel találkozom, mindig mondom, hogy Szilárd, Borbély Szilárd… Tessék: Borbély Szilárd, Borbély Szilárd…
Fazakas Gergely Tamás:
Pedig én már azt hittem, hogy nem igaz Zsuzsa korábbi mondata, hogy várakozólistán van Borbély Szilárd. Árpád szerint igaz. Tényleg igaz ez a várakozólista?
Radnóti Zsuzsa:
Ha engem kérdez, teljes mértékben. Itt egy hatalmas életmű van, nem is tudjuk felfogni a határait, hogy micsoda csodálatos mélységek vannak benne… A múltkori írásomban írtam, hogy a kamera.man variációiból lehetne egy kis minifesztivált csinálni, mert annyiféle, teljesen más szemszögű megközelítése van. Ahogy az Árpád egy teljesen más szemszögből csinálta meg a budapestit (az elvonatkoztatott, stilizáltabb), most pedig megpróbálta a valóságos realizmust és az elvonatkoztatást ütköztetni és eljátszatni. Tudjuk, hogy tele vagyunk csodálatos nagy drámákkal, amelyeknek a sorsa évtizedeken át a teljes némaság. Gondoljunk a múlt századra, nem akarom tanárként elmondani, hogy mi történt a Csongor és Tündével, mi történt Az ember tragédiájával, mi történt Füst Milánnal és mi történt Weöres Sándorral. Körülbelül mindnyájan várakozólistások.
És itt van most a Borbély Szilárd, csodálatos, amit ti csináltatok, az biztos, de a nagy művek még mindig arra várnak, hogy valaki megszólaltassa őket. És Árpád elkezdte. Hogy mikor fog a másik világszínházi darabja megszólalni, ki tudja. Az Olaszliszkait már többen pedzegetik, és mivel nagyon magyar, nagyon mai, nagyon valóságos és nagyon radikális, amit mond a világunkról, rólunk, akik itt, most élünk, és próbáljuk csinálni ezt az országot, ezért jobban érdekli a rendezőket, mint a másik kettő, amelyek nagy, barokkos világszínházak, haláltáncok. De hát még sok minden hátra volna…
(Folytatása következik.)
A szöveget lejegyezte, szerkesztette: Turbuly Lilla.
2015. október 13.
