Vadvirágként az élet

(Forrás: http://www.prae.hu/) 2016. 12. 12. Béres Zsuzsa

Jadviga párnája Debrecenben

jadviga_s_franci844_9504_844x380

Jadivga saját életében is nehezen találja a békét, s családja számára sem tud megnyugvást hozni. Folyamatosan csak a kérdések és vívódások sorát láthatjuk a debreceni Csokonai Színház színpadán, a Jadviga párnája előadáson. Hogyan tud együtt élni valakivel, amikor mindig más után vágyódik a szíve és teste egyaránt? Miként lehetséges önmaga és mások előtt hazugságainak igazolása, titkainak elrejtése? Hogyan élhetők túl a történelem sodrának nehézségei, s miként határozza meg magát egy, a határok változásának következtében kisebbségi létbe kényszerülő társadalmi csoport?

Závada Pál nagysikerű regényének filmes adaptációját láthatták már sokan, ennek a nagy volumenű írásnak pedig a színpadi adaptálására – a budapesti Belvárosi Színház után – most a debreceni színház is kísérletet tett. Aki ismeri a könyvet, az tudhatja nagyon jól, hogy egy több szálon futó, szövevényes történetről van szó, ami olykor kihívás elé állítja az olvasót.

A nézőtéren helyet foglalva olyan színpadkép tárul elénk, ami nem próbál meg túlzóan belerángatni minket egy száz évvel ezelőtti világba, de mégis segítségünkre siet, hogy az adott korszak látásmódjával tudjuk szemlélni a történteket. Kissé kopottas, mégis időtálló bútorok (amelyek napjaink vintage őrületében otthonosan hatnak), polgári kis utcák, a falvak paraszti társadalmának egyszerűsége. Mintha ma is megtörténhetne mindaz, ami az elkövetkező három órában a jelenünkké válik.

Jadviga és Ondris
Jadviga és Ondris

A színpad és a nézőtér egyaránt elsötétül, kopogások hallatszódnak, s míg eleinte a sötét színpadon indul el a darab, fokozatos megvilágítást kapnak a színészek, mi pedig egy lakodalom kellős közepébe csöppenünk. Már a mulatság is előre vetíti mindazt, ami Jadvigára és férjére vár közös életük során, hiszen már itt is zavaros minden, folyvást csak keresik egymást a táncolók között, de igazán soha nem találnak egymáshoz, valaki mindig közéjük áll. A megismerkedésüktől kezdve az esküvőjükön át ugyanaz a soha véget nem érő és egymást igazán soha meg nem találó kergetőzés jellemzi a kapcsolatukat, s ezt folytatják tovább házasságuk alatt is.

A naplóbejegyzések sorát Osztatní András kezdi meg, s míg ezzel a kezdő felütéssel a darab elején ő tűnik a történések igazi elbeszélőjének, ahogy haladunk előre az idővel és az eseményekkel, egyre kérdésesebbé válik, hogy ki a darab főszereplője, kiről is szól az évek sodrása, és ki az, aki elbeszéli mindezt. A cím alapján lehetne Jadviga a központi szereplő, akiről Ondrisko minden nehézség ellenére is háríthatatlan szerelemmel ír naplójába, de éppen ezért maga az Osztatní fiú is lehetne a darab középpontjában, hiszen az ő szemüvegén keresztül ismerjük meg leginkább az eseményeket. Ám színpadra állítva a naplóbejegyzéseket, egyértelművé válik, hogy aki az egész cselekményt összetartja, az Jadviga és Ondris fia, Miso. Amíg nem ismerjük meg, addig egészen úgy hat a jelenléte a színpadon, mint egy narrátoré, aki mindenhol ott van, kívülállóként figyel mindent, mintha csak egy filmet nézne. A naplót tartva sétálgat a díszlet között, s hol befejezi az elkezdett mondatokat, hol felolvasva kiegészíti a történetet.

Jadviga és Franci
Jadviga és Franci

Galló Ernő játéka egyszerűen nem hagy kivetni valót maga után. Tökéletesen húzódik meg a háttérben a jelenetek alatt, ám mégis mindenhol ő van a középpontban, kezében a már említett naplóval, ami révén mi nemcsak egy darabot látunk, hanem Ondris és Jadviga közössé vált naplóját olvassuk Miso kiegészítéseivel, aki családtagként bár, de mégis kívülállóként tekint erre a kavargó viszályokkal teli kapcsolatra.

Jadviga kiismerhetetlen, bonyolult személyiség, vadvirág és gyönyörű nő, aki férjéhez csupán menekül addigi szerelmei elől, s ezeket mindhárom naplóbejegyzés alátámasztja. Szerelem helyett inkább testvéri szeretet, tisztelet köti Ondrishoz, akinek édesapját igazán szerette, s halála után Francihoz kezdték gyengéd szálak fűzni. Jadviga kifürkészhetetlen, esetenként már az őrület felé hajló lényét Sárközi-Nagy Ilona lágy kifinomultsággal és érzéki kedvességgel teszi még inkább paradoxszá. Ondrist olykor Kiss Gergely Máté érthetetlen esetlenséggel állítja a színpadra, de a darab egészében mégis csak többször talál vissza a szerep férfiasságához, mint gyermeklelkűségéhez. A regény szövegét is ismerve sokszor tűnt úgy, hogy a Bacovszky tiszteletest alakító Jámbor József modorosan erőlködik a szerep alakítása során, s ez az előadásmód a történelmi fontosságú részeket olykor félre is vitte. Pedig nem szabad elfeledkezni arról, hogy a történelmi kor, amelyben járunk, az első világháború, a trianoni események, a vörösterror ideje, hatványozottan viszontagságokkal teli egy kisebbségi felvidéki településen, amiről merni kell beszélni a színpadon, s nem szabad erőltetett humorral szőnyeg alá seperni. Oláh Zsuzsát viszont még Mamovka megrendítő őrültségében is ámulattal lehetett csak figyelni, tökéletesen leképezte a falusi tehetős parasztasszony szerepét, s minden megmozdulásában, túlzások nélkül mutatta meg, milyen lehet a nehézségekkel megöregedő elme, amely tele van zavarokkal. Viszont ezek a megrázó jelenetek nem mindig voltak a helyükön, s meglepő módon a félreérthetetlen játék ellenére is volt, hogy kuncogást váltott ki a közönség soraiban a tébolyultság.

A cikk folytatását itt olvashatja.