Négy nő történetén keresztül beszél a női lélekről, kiszolgáltatottságról Visky András. A test történeteit fia, Visky Andrej állítja színpadra a Csokonai Fórumban. Először Lina és Teréz világába merülhetnek alá a nézők, a bemutató szeptember 13-án, kedden lesz a Kóti Árpád teremben.
Nagy távlatból nézve azt a kérdést is érinti A test történetei, hogy milyen jelentéseket hordozhat a test korról korra. Kizökkent idő helyett most már kizökkent testről beszélünk, arról, hogy mennyire megváltozott a testünkhöz való viszonyunk, hogy mindaz, ami körülvesz minket, és nem csak a technikára gondolok, egy egészen új közeget teremt az emberi testnek, ezáltal az ember saját testéhez való viszonyának is. Van történet, amelyik az 1600-as évekbe, és van, amelyik a jelenbe viszi a nézőt. Érdemes a nagy időtávlatokkal foglalkozni vagy sokkal többről mesél önmagában a négy történet?
Visky Andrej: Lehet antropológiai szempontból vizsgálni a testet ezeken a darabokon keresztül, ez mindenképp egy nézőpont, amire invitál is a szöveg, ugyanakkor a fő kérdésfelvetésük univerzális: a saját testünkhöz való viszonyunkat vizsgálja, azt, hogy a lélek traumája hogyan hat az emberi testre, illetve a bántalmazott test hogyan hat a lélekre. Nagyon érdekes lesz egymás után megnézni a négy darabot, mert több szemszögből vizsgálja a test és a lélek finom összefüggéseit négy nő történetén keresztül.
Milyen módon befolyásolja ezt a narratívát, hogy négy nő történetén, női fókuszokon keresztül láttatja a testhez való viszonyt?
Mikor ezeken a történeteken keresztül a nőre gondolok, nagyon erős törékenységérzetem van, nagyon érzékenyen érintenek ezek a történetek, hisz mind a négyben jelen van a nő kiszolgáltatottsága egy férfiak által irányított világban. Nézőként többek között ezzel a törékenységgel szembesülünk, ezen keresztül a saját törékenységünkkel is, és remélhetőleg mások törékenységére is érzékenyebbekké válunk. Ugyanakkor meg sokkal erősebbnek is látom őket magamnál, mondhatni hősökként lebegnek előttem, akik nem menekülnek önmaguktól és a világtól.
Hogyan jelenik meg ez a kiszolgáltatottság a négy történetben? A legszürreálisabb történet Lináé, a táncosnőé, aki egy baleset miatt arra kényszerül, hogy újraépítse önmagát.
Lina története szívszorítóan szép. Ő egy balesetet szenvedett táncosnő, aki elveszíti a lábait: története a csonka test története. Arról szól, hogy egy ilyen felfoghatatlan trauma után hogyan próbálja újraépíteni identitását és szerelmi viszonyát. Egy táncosnőnek elveszíteni a lábait olyan, mintha megszűnne a funkciója a világban: mi értelme az életemnek, ha elveszítem azt az egy dolgot, amiért mindent feláldoztam művésznőként? Hogyan tudom széthullt darabokból újra összerakni magamat, tudok-e kezdeni valamit csonkaságommal? Ugyanakkor ez a történet egy univerzális csonkaságérzetről is beszél és pont ez az izgalmas a színházban, hogy, bár legtöbben a nézők közül nem szenvedtünk ilyen súlyos balesetet, mégis tudunk azonosulni ezekkel az érzésekkel. Lina története ugyanakkor egy lázálom. Megtörtént? Vagy csak álmodja? A kórházban vagyunk vagy a táncteremben? Többek között ez a szürrealitás köti össze a négy történetet: Éva majdhogynem dokumentarista pontosságú, valóságos világa is szürreális: egy öreg nő adja el őt, akinek szék van a hátán, egy sűrű erdő közepén található emberpiacon – mint egy mesében. Szerkezetileg ezek nem realista drámák: állandó utazásban vagyunk négy nő hihetetlenül gazdag belső világában.
Teréz történetének egyik fontos pontját említetted, mert vele kapcsolatban merül fel a kérdés, hogy médium-e, egyáltalán másként látja-e, valamiféle különleges érzékenységgel a valóságot vagy csupán téveszmék, látomások rabja?
Teréz története Kalkuttai Szent Teréz kevesek által ismert ,,sötét” korszakát eleveníti fel, amely őt számomra a depresszióban szenvedők védőszentjévé avatta. A darabban egy felfokozott érzékenységű fiatal lány rémálomként is értelmezhető univerzumába kapunk betekintést: hangokat hallunk, az ő gyerekkori látomásait látjuk. Teréz mindenütt szenvedő emberekbe botlik, az az érzése, hogy holttestek veszik körül, mígnem eldönti, hogy egész életét az utcán sínylődők megsegítésére ajánlja fel. Megalapítja a maga szerzetrendjét, az apácanővérek közösségében egyre látványosabb eredményeket ér el, miközben ő feneketlen sötétségébe zuhan. Ebben a sötétségben feltevődik benne a kérdés, hogy a Hang, amely elhívta őt létezik-e? Ha létezik, akkor miért nem szól hozzá?
Édesapáddal olvastam egy interjút, amiben azt mondja, hogy ti nagyon jókat szoktatok „szakmázni”. Megbeszéltétek például, hogy te hogyan látod ezeket a szövegeket? Egyáltalán hogyan befolyásol rendezőként, hogy édesapád szövegeivel dolgozol?
Amikor elkezdek a szöveggel foglalkozni vagy az előadással, a viszonyunk másodrendű lesz – ez szakmai ártalom. Ilyenkor csak én és az előttem álló anyag létezünk. Ugyanakkor persze érdekes érzés az apám darabjain dolgozni, mert a szövegen keresztül olyan dolgokat érzek meg, vagy ismerek meg az apámról, amiről sokkal nehezebb két férfinak beszélgetni. Ennek van egy szép intimitása: ez az én ajándékom. Kérdésedre válaszolva: szakmai szempontból átbeszéltük a szöveget, állandóan beszélgetünk, állandóan szakmázunk. Nagyon tárgyilagosan és konkrétan tudunk így diskurálni: rákérdezhetek, hogy valami miért van ott, vagy nem-e hosszú, de beszélünk rendező-dramaturg funkcióban is az előadásról. Fontos a függetlenségem egy ilyen rendező-fiú – drámaíró-apa viszonyban, mert így tud egészségesen működni a kommunikáció, így vagyok képes hozzátenni a magam világképét, élettapasztalatát.
Hogy játssza, milyen variációkban majd a színház a történeteket?
Egyelőre ez nyitott kérdés, de szeretném kihasználni azt a lehetőséget, amit a drámaíró javasol, hogy bármilyen sorrenden játszható legyen, bármilyen variációban. A jelenlegi elképzelés az, hogy egy este két darabot láthat majd a néző, de nem kizárt, hogy lesz olyan is, hogy havonta egyszer mind a négy történet látható.
Vajland Judit interjúja
