(Forrás: http://magyarteatrum.hu/) 2017. 01. 07. Balogh Tibor
„Egy kis pünkösdi csoda – kezitcsókolom”
Hubay Miklós, a Tüzet viszek szerzője annyiszor fogott hozzá a darabjai átigazításához, ahányszor műsorra tűzték valamelyiket. Napjaink rendezőinek, vele már nem kell harcban állniuk. Rejtezik azonban a műveiben egyfajta hiányjel, ami immár a színészt ösztönzi arra, hogy – jóval a bemutató után is – toldjon a figurájához valamit.
Hubay egy naplóbejegyzését idézem. „1962 december közepén, Kodály nyolcvanadik születésnapján ünnepség volt szülővárosában, Kecskeméten. Illyés is fellépett a színpadra, köszöntő verset olvasott fel. Úgy vettem észre, ez a verse is azok közé a versei közé tartozott, amelyek egyetlen mohó és lankadatlan mondat spirálisával emelkednek feljebb és feljebb mindaddig, amíg meggyőző realitássá válik a versben feltáruló meghökkentő kép. Itt az, hogy a zene mesterének vezénylőpálcája: vasvessző, amellyel megveri a temetőt, és felriasztja a halottakat. Ahogy mondta a verset, tompa, indulatos hangján, felidézte ihletét, melyben a vers íródott. Hogy csigázta magát is a költő, hogy még ennek a köszöntőnek a formáját is kitágítsa akkorára, hogy beleférjen egyre nagyobb horizontú, teljes világa. Ennél alább már – úgy látszik – nem adja.” Kiss Gergely Máté, az általa játszott Máté figuráját egy Hubay rajzolta Kodállyal toldotta meg 2016. november 9-én, amely napon másodszor láttam az előadást. Korábban, június 2-án nem a magabízó, vasvesszős magyar lépett elém, hanem a szorongó színész, akinek a szervezete nem rendezte még el magában, miért is érkezett a kórházi elmeosztályra: gyógyműsort adni a bennlakóknak, vagy előhúzni zsebéből a beutalóját, s odafeküdni közéjük. Zeck Juli, a beutalót igéző lényével önkéntelen elővétető doktornő sem látszott ekkor olyannak, mint aki majd a megrendült tudatú szerelmesével egylényegűvé hevülten, fogja életmegoldásul választani a közös tűzhalált.
A találkozás pillanatában a lényük összevillant (egymáshoz rendelődött) mindkét előadásban. Az első alapján inkább azt hihette a darabot nem ismerő néző, hogy a doktornő szívből jött, ám szakszerű praktikája, az elszánás határpontjáig Mátéval tartani, hátha ott, az oltalmazó energiájával vissza tudja őt fordítani. Éva részéről, ez esetben a kudarc természetes konzekvenciája a halál: nem közös tett, csak a sorssal való személyes elszámolás (önfelszámolás), amely egyidejű ugyan a társéval, de indítékában független attól. Az újabb (számomra újabb) változatban Kiss Gergely Máté temperamentuma azonnal kémiai reakciót követel. Zeck Juli igazodik a helyzethez, s kihagyja azt az éles váltást, amelyben a művészvendéggel meghitt beszélgetésben lévő nőnek hirtelen ügyeletes orvossá kell keményednie, s Mátét kliensé aláznia, az előkerült beutaló miatt. Most tűzcsóva-ívet húzott a szolgálati viszony fölé, a szerelem.
A hivatalos szakmai életrajz-verzió szerint, Máté alakjában Soós Imre – az 1950-es évek fényes szellők korszakának üstökösként feltűnő, majd halálba menekülő színész-filmcsillaga –, az első generációs értelmiség tragédiáját fogalmazza meg Hubay. (Szegényparaszti családból származott, de tehetsége a libalegelőről szempillantás alatt a Karlovy Vary-i filmfesztiválra röpítette, ahol a Ludas Matyi címszerepéért elnyerte a legjobb férfialakítás díját. Rómeót játszott a Csokonai Színházban, Bíró Mátét Fábri Zoltán Körhintájában, huszonnégy évesen pedig Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Aztán mintha mindenki megfeledkezett volna róla, hirtelen érdektelenné vált azok számára, akik percekkel azelőtt még istenítették.) A siker mulandósága, az önmagába vetett hit elvesztése a halálba sodorta Soós Imrét: 1957. június 20-án feleségével, dr. Perjési Hedvig orvosnővel együtt öngyilkosságot követett el.
Hubayt alighanem a szerelem titka érdekelte, mindenekfelett. Nagy hatással volt eszmélkedésére Sigmund Freud egyik alapműve, az Álomfejtés magyar fordítása, amely 1935-ben jelent meg. Izgatta a tudós-mágus személyisége, annyira, hogy darabot is írt róla. A Freud avagy az álomfejtő álma szorosan értelmezhető cselekménye egyszerű. Freud – öregen és halálos betegen – eutanáziára szánja magát Bécsben. A halált hozó injekció beadására tanítványát szemeli ki. Utolsó éjszakáján erőpróbát álmodik: hipnotizálná Ferenc Józsefet, önmagát fia, Ferdinánd tudatával jelenítve meg előtte. A procedúra értelme az uralkodó eltávolítása lenne. Az álombeli analitikus kudarcot vall: a császár nem tágít trónjától. A hipnotizőr felébred. Belép a halálosztó tanítvány, a kegyes vég azonban elmarad, mert híre érkezik, hogy a Freud-nővéreket elhurcolták a németek. Menten célját leli tudatában az élet: öngyilkossággá minősül legbelül az eutanázia, és vállalja a számára megszervezett, kimenekítő londoni utazást. A Freud-darabban példa van arra a kétféle konfliktus-kezelési esélyre, amellyel Máté és Éva szembesül, amikor hírét veszik, hogy hiába próbált a színész tünetmentesen, az igazgatója az utolsó pillanatban elvette tőle a szerepét. Lám, a kudarc adhatna erőt a folytatáshoz is?
Nem ad. Freud kezdetben az éroszra alapozta elméletét, az első világháború vérfürdőjében azonban rájött: a szexuális ösztönök mellett van egy másik is, amellyel számolni kell: a halálösztön. Innen kezdve, kinyílik a tétel a teljes emberi sorsra, a kultúra egészére, a világtörténelemre. A Tüzet viszek eseményforgatagában, ez utóbbiból (a történelemből) a dramaturgiai személykellékek, a főhősök lelki karakterének megrajzolására hivatott epizódfigurák tűnnek elő. Hajnalka Szakács (Margit), a népi gyökerűek lenézettsége ellen lázadó színésznőt játssza. Érzékletesen túlpörgeti magát a kellő pillanatban, hogy Éva doktornő sorsfeltáró (haláltábori emlék) vallomását hallva, legyen miért megszégyenülnie. Téri Sándor, a gyógyintézet házirendjének megsértésére (ismeretlen okból) minden tekintetben jogosult művésztárs, Valér azért van, hogy Máté empátiás géniuszát kimondja. Műteremlakása takarítója (ágyvetője) a házmester Salgóné, Anna Ráckevei. Mentsége a májrák, egyebekben tipikusan világtörténelmi házmesterfigura: takarít, és segédkezik azok eltakarításában, akik létükkel beszennyezik a zsarnokság tisztaszobáját. A tisztaszobások kasztját itt Artúr Vranyecz képviseli. Alakításában, Ákos – Éva doktornő rangidős kollégája – maga a szeplőtől fogant gonosz: a nép összes sarját tudati anyaghibás terméknek tekintő, bolsevik Mengele. Tetteit nem árnyékolja be jóság. Vranyecz tiszteletet parancsoló arányérzékkel oldja meg, az egysíkúsága okán komplikált szerepet. Mértéktartásáért hasonló méltatást érdemel Sándor Csikos, a skizofrénia klinikai tüneteit az aggkori agylágyulással virtuózan ötvöző, egyebekben a Máté gyógyító erejét – krisztusi párhuzam – példázni hivatott Öreg szerepében.
Ezek nem a színműirodalom bombaszerepei. Világot járt emberként, valamit azonban jobban tudott Hubay, mint a vasfüggöny mögül alkotó kortársai. Azt, hogy az igényes, de a teltházakban érdekelt nyugati direktorok tekintettel vannak a lakossági agykapacitásra, a figyelemlankadásra, a színháznak konkurenciát jelentő társszolgáltatók kínálatára. Redukált figurái, az átláthatóan bonyolított cselekménye, illetve a költői túlemelkedettségtől (valószínűleg) mentes fordítások hírnevet hoztak külföldön Hubaynak, ami közben idehaza összhangzó fanyalgás övezte a premierjeit. Ritkaság, hogy valamelyik színház másodszor is elővegyen tőle egy-egy darabot.
