Méltóképpen búcsúzott közönségétől a tizenharmadik DESZKA. Remekbe szabott gyerekelőadással kezdődött, érzékeny, költői színházzal folytatódott és csodakoncerttel zárult a nap – ezzel pedig a fesztivál is.
Valamivel már kevesebben lézengünk a színészbüfében, a ruhatár előtt és a nézőtéren, ám töretlen lelkesedéssel. Akik az eleje óta itt vannak, láthatóan fáradtak, de boldogak; messziről megismerik egymást, közelebb érve összemosolyognak. Igazán felemelő kilenc napot tudhatunk magunk mögött; évek óta a legjobb DESZKA Fesztivált.
A program alapján szellősebb, időjárás szerint esősebb szombati nap reggel tízkor indult a szombathelyi Mesebolt Bábszínház fergeteges bábjátékával, A császár új ruhájával. Címéhez és témájához hűen az előadás fókuszában a jelmezek voltak (Árvai György és Szűcs Edit tervezők munkái). A színen – az egyedüli bábként létező császáron kívül – Hacukisztán befolyásos embereit látjuk: a bankókból szőtt zakót viselő, kalapként széfet hordó pénzügyminisztert (Fritz Attila) és az udvari szabókat (Kovács Bálint és Császár Erika), egyikük fején gyűszű, másikukén tűpárna, testükön mellényként hordott szabásminta, illetve mérőszalag-sál.
A jólismert – és mindig aktuális – Andersen-mesét Parti Nagy Lajos sziporkázó szövegével halljuk, amely Somogyi Tamás rendező felkérésére született. A két szemfényvesztő, akik a császár hírhedt, légből szőtt, új ruháját prezentálják, itt két napról napra élő színész (Gyurkovics Zsófia és Gelányi Bence), akik értesülnek a hiú Garderób császár – divatdiktátor! – által kiírt, hatalmas pénzösszeggel kecsegtető pályázatról, amelyre az uralkodó számára, a saját születésnapi (nemzeti) ünnepélyére tervezett ruha tervét kell benyújtani. Mint kiderül, az utóbbi években mindig ugyanaz az egy ember nyerte a megtisztelő lehetőséget, aki – mit ad Isten – éppen a császár saját embere: Dr. Kelme főkreátor, államminiszter.
A két elkeseredettségében elszánt színész mégis próbát tesz, és mesterségüket gyakorolva távoli szabómestereknek adják ki magukat. Hosszas egyezkedés után (a zseniálisan megírt és eljátszott karakterű) kidobóember/házőrző (Janicsek Péter) a főméltóság elé engedi őket, meggyőzik a császárt, bízza rájuk magát, ők tudják, mi a divat: már nem a nercek, tollak és bundák, amelyek a császár ruhatárát alkotják: ma a légies, könnyed áttetszőség a módi, a világ többi részétől elmaradni pedig borzalmas szégyen, mégiscsak a trend a lelke mindennek. A történet így nem „csupán” a diktatúráról, a nepotizmusról, a szemfényvesztésről, a mindenkori művészetről és művészetelméletről, a korrupcióról, a megvezethetőségről és megvesztegethetőségről, a hiúságról, a mohóságról, az emberi gyarlóságról és a gyermeki őszinteség dicséretéről szól, de korunk zero-kultúrájának is odaszúr egyet: annál többet ér és annál drágább valami, minél több minden nincs benne: élelmiszervásárlásnál állati származék, cukor vagy glutén, a császár ruhájánál textília, bőr, öltések és egyéb földi holmik.
A szakmai beszélgetésen még aznap megtárgyalják az előadást, ennek keretében a házi bölcsek beavatnak minket, miben lett volna más, ha úgy alakul, hogy ők rendezik azt, emellett Árkosi Árpád minden színházcsinálót óva int a redőnyök használatától. Mindezek előtt még szó esik a három tegnapi produkcióról. A Ki tudja, látsz-e még udvarias elemzése után rendhagyó író-olvasó találkozókba csöppenünk, hiszen mind Spiró György, mind Závada Pál egymaguk képviselik az általuk írt drámákból készült előadások alkotóit. Mindennek dacára termékeny diszkusszió alakul ki mindkét műről, nem csap át a beszélgetés kultikus szerzősimogatásba. A Széljegy tárgyalását követi némi sztereotípia-vita (bölcsek kontra bölcsészek), Az utolsó üzlet alapos kivesézése során pedig egészen eltérő értékeléseket kap a szöveg, mint a rendezés.
Néhány óra szusszanás, és kezdődik a következő program: a kolozsvári Váróterem Projekt Liget című előadása a Stúdiószínházban. Hat színész áll a színpadon (Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Mostis Gergő, Pál Emőke, Sipos Júlia és Udvari-Kardos Tímea), mindegyikükön szokatlan anyagokat kombináló ruhaköltemény (Gábor Zsófia munkái), egyikük pedig feketében a tér szélén. Kellemes harmóniában énekelnek (Bocsárdi Magor zenéjét), és kezdetét veszi az előadás. A szerző/rendező Botos Bálint Liget című darabja egy kisvárosban játszódik, és az elfojtott, majd felszínre törő, olykor generációkon keresztül öröklődő traumákról szól. Főszereplője egy közepesen ismert színésznő (Sebők Maya), aki autóbalesete és idegösszeomlása után tér vissza szülővárosába, hogy szabaduljon a nagyváros zajától, és hogy túladjon a házon, amit a közelmúltban örökölt. Egyik projektjében sem jár sikerrel. Nemhogy csendes kikapcsolódás, de néhány nyugodt perc sem jut neki. A helyi celebként számontartott nő otthona átjáróházzá válik: hol a kamaszkori szerelme, hol a művelődési ház programszervezője, hol pedig a háza iránt érdeklődő vevő kopogtat. A hol stilizált (álló mikrofon mögött állva, a közönség felé fordulva elmondott), hol valószerűen reprezentált dialógusokat közösen énekelt, kitűnő arányérzékkel megírt szövegű dalok szakítják félbe. Ezek egyikének előadása során a kisváros közössége körbeveszi a színésznőt, és fenyegetően tudatják vele, örülnek, ha szül, sírnak, ha meghal, tudják a nevét, és azt is, hol lakik. Egy másik, emlékezetes dalban egymásnak simulva a csendről énekelnek.
A kispolgári kellemetlenségek zűrzavara közben a gyerekkori otthonát és jelenlegi életét elrendezni igyekvő nő rátalál nagymamája naplójára a negyvenes évekből, amelyben leírja, orosz katonák miként erőszakolták meg az anyját, miközben ő a padláson bujkált. A transzgenerációs trauma felfejtésével párhuzamosan előjönnek az egészen odáig elfedett emlékei saját, nemrégiben történt, féknyomot nem hagyó autóbalesetéről. A két történet álmában ér össze: a családja négy nemzedékének női ülnek egy kocsiban, ő vezet, és nem tudja bevenni a kanyart. Mindeközben a volt iskolatárs, aki korábban olyan lelkesen pályázott a ház leendő tulajdonosának pozíciójára, hirtelen eláll a vásárlástól. Mint később elmondja, azért, mert éppen ennek a háznak a kertjében lett áldozata szexuális erőszaknak egy középiskolai buli közben, ám ez – a szintén elfojtott emlék – csak akkor tudatosul benne, amikor belép a házba, ahol éppen egykori agresszorával találkozik. A sok felszínre törő trauma egy ponton találkozik, összeadódik és kölcsönhatásba lép. A ház kigyullad, a színésznő pedig elhagyja a várost.
Utána újból szakmai beszélgetés, nekünk viszont azt kell ideje korán elhagynunk, mert kezdődik a fesztivál záróprogramja, a Kassák-koncert. Akármennyire is kételkednénk benne, tökéletesen hangzik a magyar avantgárd költészet csellóra (Márkos Albert), nagybőgőre (Benkő Róbert), dobra (Pándi Balázs) és kristálytiszta női hangra (Harcsa Veronika) hangszerelve.
Ahogy Kassák a mondatokat, úgy tördelik szét, majd rakják újra össze a színpadon lévő nagyszerű zenészek a dallamokat és a harmóniákat. Ahogy a költő manifesztumszerű, gyakran harsogó szavalókórusra írt, erőteljes szövegei hatnak, úgy dübörögnek a cseppet sem kímélt hangszerek. Egy vonó percekig fűrészeli a sercegő csellót, a dobszóló alatt pedig recsegnek-ropognak, végül kettétörnek a dobverők. Sóhajok, nyikorgások és dobbanások a szünet nélkül hömpölygő opus alappillérei. Erre épül a ritmus, a dallam, és erre illeszkedik Keszég László színész mértéktartó szövegmondása. Van, hogy (egy loop effektet generáló eszköz segítségével, amelyet a művészek éneklés közben működtetnek) egy emberi hang szimultán többféleképpen is megszólal. Gyakran improvizáció-szerű futamokat hallunk, ám a kirajzolódó struktúra nyilvánvalóvá teszi: itt minden tűpontosan megkomponált. Folyamatosan az értelmes szavak, a szótöredékek és az állatias hangok elmosódó határai között kalandozunk oda-vissza. A legbensőnkig hatoló ritmikus kavalkádból kitűnő Kassák-sorok mélyen az agyunkba vésődnek. A koncert utáni órákban fel-feltörnek a tudatunkig verssorok a higanykönnyeket síró gyerekekről, a csöngető és ajtó mögött álló lóról, és arról, „végre mégiscsak jó lenne kifordítani magunkat”.
Talán a DESZKÁN ez utóbbi sikerült is egy kicsit – a lehető legjobb értelemben.
Vilmos Eszter
