Április 27-én mutatta be színházunk Zalán Tibor unferlédi című darabját. A „negatívba mártott karriertörténet” premierje kapcsán a szerzővel, Zalán Tiborral beszélgettünk a darab születésének körülményeiről.
– Tönkretenni egy nőt – röviden így lehetne összefoglalni az unferlédi cselekményét. Lillából, a művelt franciatanárnőből útszéli kurvát csinálnak, fogadásból. Olvastam, hogy a darab megírására az ihletette, hogy megnézte a My Fair Lady-t a tévében és felhúzta magát rajta. Mi bosszantotta fel? Hogy sosem volt olyan a világ, hogy egy személyiség felépítése, kibontakozásának segítése legyen egy történet tétje, vagy, hogy egy efféle történet manapság nagyon nem aktuális?
– Azt hiszem, mindkettő. Nem is az zavart, hogy ma egy személyiség felépítése, kibontakozásának a segítése lehet egy történet tétje, ahogy fogalmazott, hanem az, hogy az ilyen történetek hamisak, téttől függetlenül. Meggyőződésem, hogy a mai világ egyértelműen a személyiség leépítését célozza meg, és itt máris csatlakozunk a kérdés második feléhez. Hogyan lehetne aktuális ma az a történet, ahol a nép egyszerű lányából hercegnőt csinálnak derék konzervatív férfiak, merő passzióból, úgymint fogadásból. Ma kilóra árulják és adják az embert, én ezzel akartam szembesíteni a nézőt, ezt vagyok köteles megmutatni a színpadon. Ma egy ember élete nem tét, ha nem ölöd meg, csak tönkreteszed, akkor senki sem tud elítélni érte – a morális ítéletek komolyságának az alkonyát éljük. S teheted ezt passzióból, ha kellően gátlástalan vagy hozzá, és az erkölcsi megfontolások a legkevésbé sem játszanak szerepet a cselekedeteidben, akár azok megítélésében.
– Korábban, amikor a darab keletkezéséről kérdezték, mindig kiemelte, hogy az unferlédi a rendszerváltás utáni magyar társadalmi viszonyok elkeserítő rajza is egyben. Néhány év elteltével ma is fontosnak érzi a társadalmi vonatkozását, s ha igen, ugyanolyan értelemben, mint a darab megírásakor?
– Sokkal fontosabbnak és aktuálisabbnak érzem a darabot, mint a megírása idején. A rendszerváltozást hatalmas várakozás előzte meg, akkor senki sem gondolta, hogy a rendszerváltás vesztesei éppen azok lesznek, akik azt előkészíteni igyekeztek, akik egy jobb, igazságosabb társadalom messianisztikus hitével vágtak bele a jövőjükbe. Mire bekövetkezett a kijózanodás, már késő volt, körülnézve azt kellett tapasztalni, hogy ebben az új berendezkedésben az elvek nevetségessé és szánalmassá váltak az azokat képviselő emberekkel együtt.
– Az alaptörténetként használt Shaw-drámát és a My Fair Lady-t nem csak tartalmilag fordította a fonákjára, de a történetvezetés időrendjét is megfordította: a darab a végkifejlet felől halad a kezdetek felé. Miért választotta ezt a megoldást? Pár napja látogatást tett a próbákon. Hogy látja, hogy működik ez a megoldás a színpadon?
– Shaw olyan nagyszerű drámaíró, hogy istenkísértés lenne átírni. Minek átírni azt, ami jó? De mert belőlem már régen kiveszett az a kevés, még ha ironikus, szarkasztikus felhangokkal is telítődött remény, ami őbenne még megvolt, hogy lehetnek az életben jó történetek, a tehetség elnyeri méltó helyét, a rút kiskacsából hattyú lehet, a virágárus lányt föl lehet emelni a társadalom legmagasabb kasztjaiba; ezt épp fordítva látom. A ma történetei arról szólnak, hogy az embertől bármikor elvehetik azt az értéket, amit műveltségnek, szellemnek, tehetségnek hívunk azok, akik a létezése feltételei fölött rendelkezhetnek. Egy franciatanárnő ma senki a piacon, akitől, módszeresen megdolgozva őt, nem csak a francia nyelvet lehet elvenni, de az anyanyelvét is, nem beszélve az önbecsüléséről, tartásáról, emberi méltóságáról. Keserű, de napi történet ez. Azért haladunk a végtől a kezdet felé, mert a Pygmalion, vagy ha akarja, a My fair lady épülés-történetével szembe akarom állítani a leépülés-történetet, és nincs annál megrendítőbb, mint a szétroncsoltság állapotából visszavezetni egy ragyogó teremtés történetét az emberi ragyogása idejébe. Tartottunk Árkosi Árpád rendezővel attól, hogy nem lesz érthető ez a fajta dramaturgia a néző számára. A Nagypénteken nézett próbán meggyőződhettem arról, hogy teljesen érthető és követhető Lilla franciatanárnő szomorúságos visszaépítése abba az állapotába, ahová már a valóságában soha nem juthat vissza.
– Távolságtartóan jeleníti meg a történetet, a figuráit. Nincs semmi romantika. Lilla történetén inkább csak megrökönyödünk. Pedig meg is eshetne a szívünk rajta, hiszen legintimebb érzéseit, szerelmét használják ki vagy fel arra, hogy elveszejtsék. Nem érdemelne Lilla némi együttérzést?
– Én nem érzem ezt a távolságtartást. Mivel az író írás közben átéli a szereplői helyzetét, követi a lelkük mozgását, meg kell mondjam, mindvégig nagyon együtt éreztem Lillával, és minél jobbra fordult a történetben a sorsa, az élete, annál nagyobbnak éreztem az emberi veszteséget a darab elején megismert elkerülhetetlen pusztulás miatt. De nem akartam ezt a pusztulás-történetet romantikus hangszereléssel feloldani, meghamisítani. Több volt azonban a szándékom a megrökönyítésnél, én az emberi megrendülést céloztam meg a nézőkben. Hát persze, hogy érezzenek együtt a kis franciatanárnővel, hát persze, hogy mélyen háborodjanak fel a sorsán, féltsék naivsága láttán, keseredjenek el azon, mi mindent meg lehet tenni egy szerelmes emberrel a tiszta érzéseit cinikus kegyetlenséggel kijátszva, azon, hogy még csak elveszejteni sem akarják, mert nem tét sem az élete, sem az, ami megrakódott a tudatában és a lelkében fiatalsága idejében – ő csak egy fogadás tárgya.
– Rengeteg utalás van a darabban, nem csak a Shaw-dráma , de Madách Az ember tragédiája is bevonódik a szövegbe a zárszóban. Vájtfülű közönségnek ír?
– Hogy vájtfülűeknek írnék? Így bizonyára nem igaz. De ha nem szemellenzősen gondolkodunk erről, be kell ismernünk, az ilyen darabokból készült előadások közönsége nem a sorozatok vagy mega-show-k nézői közül kerülnek ki. Ezzel nem degradálni akarok egy közönségréteget, csak azt jelezném, hogy bizonyos témák színpadra tétele bizonyos jártasságot feltételez mind a drámairodalomba n, mind a színház világában a befogadás felől. Ez nem elitizmus, ez inkább a reáliák felismerése – a színházi jegypénztárban nem kérnek diplomamásolatot, minden betérő érdeklődésére számot tartok, más kérdés, hogy akik betérnek, valamiért térnek be, nem kíváncsiságból. De ez utóbbiaknak sem érdektelen az előadás, mert ha belegondol, lesz benne ármány és szerelem, erotika és erőszak, költészet, alvilág, gengszterek… soroljam? Persze, nem a megszokott felállásban és tálalásban.
– Ön nem „csak” író, de színházi ember is, sok éves színházi tapasztalattal a háta mögött – milyen szerepben vett részt a darab előkészületeiben? Fontos az Ön számára szerzőként egy-egy darabjának színpadi sorsa?
– Sokféle írói hozzáállás képzelhető el egy készülő előadáshoz. Évek során alakítottam ki azt a – módszernek nem nevezhető – részvételt a csapatmunkában, amellyel legalább nem hátráltatom a próbafolyamat menetét. Ha tehetem, mindig ott vagyok az olvasópróbán, amikor a színészek megismerkednek a darabbal, a szerepükkel, a konfliktusokkal, a jellemekkel, egyszóval azzal, amiből majd pár hét múlva élő színpadi jelenlétet, valóságot kell teremteniük. Ekkor nyitott vagyok minden észrevételre, kritikára akár, sőt, adott esetben változtatási javaslatokat is elfogadok – megfontolásra. Innentől kezdve magára hagyom a produkciót, maximálisan megbízom a rendezői invencióban, a színészi tehetségben és tapasztalatban, a művészeti munkatársak szakmai hitelességében. Természetesen, bármikor a rendező rendelkezésére állok a felmerülő problémák megoldására. A bemutató előtti héten bukkanok fel ismét, amikor a színészek már szövegtudás birtokában vannak, és egyben láthatom az előadást. Ilyenkor még egy nagy konzultáció következik el a rendezővel, aki ebből annyit közvetít a csapat felé, a-mennyit jónak és elfogadhatónak talál az észrevételeimből. Azután a bemutatón whiskyt iszunk, meg pezsgőt. Meg kell mondjam, a darabjaim színpadi sorsa többnyire csak a bemutatóig izgalmas számomra, ritkán nézem meg később másodszor is ugyanazt az előadást. De figyelemmel követem a sorsát. És néha érnek meglepetések. Az unferlédi bemutatójának napján, Debrecenbe indulásom előtt, még be kell térjek Pesten a Stúdió K Színházba, hogy a Rettentő görög vitéz című darabom – a Csokonai Színházban is látható volt – 200. előadása után rendezett kis fogadáson találkozzam a színészekkel, a többi alkotóval. De csak előadás után szándékozom bemenni oda – az előadásra nem.
– A debreceni ősbemutató után milyen várakozásokkal néz a darab sorsa elébe?
– Minden bemutató rizikó – bár Magyarországon nem szoktak túl nagyot bukni premieren az előadások. De az ember csak érzi, hogy mi van fönt a színpadon, és hogyan reagálnak a nézők. Több botrányos bemutatóm volt már, bukásom még soha, nézői értelemben, tehát bizakodom.
Kulin Borbála
