A média felelőssége óriási, nemzedékek nőnek fel valódi kultúra nélkül – vallja a debreceni színház Kossuth-díjas színművésze
Rettenetesen megvisel, hogy az élet minden szegletébe behatol a gyűlölet, így a színházba is – mondta lapunknak Kubik Anna Kossuth-díjas színésznő, aki azonban azt vallja, hogy szakmája közösségi műfaj, egyfajta szövetség. A debreceni Csokonai Nemzet Színház társulatának tagja mesélt Gizella királyné és az Indul a bakterház Banyájának megformálásáról, valamint arról is, hogy miért nem jár beszélgetős műsorokba „csacsogni”.
– Gizella szerepét alakítja Debrecenben, Ratkó József Segítsd a királyt! című darabjában, amelyet hamarosan a Gyulai Várszínházban is láthatunk. Nagy ívű, hihetetlen sok fájdalmat magában hordozó feladat ez. Hogyan építette fel a szerepet és mennyiben aktuális ez a történelmi dráma?
– A darab nyíregyházi ősbemutatója óriási esemény volt, ám azóta alig játszották. Számtalan aktualitást hordoz, sokszor érezhetjük, hogy ugyanott tartunk, mint István korában. Olyan kérdéseket vet fel, mint hogy hol is vagyunk, honnan jöttünk, hová tartozunk. Nagyhatalmak érdekei mozgatnak, sodornak, még mindig keressük saját gyökereinket, identitásunkat. Gizella egy pompás nőalak a színműben, nagy szerep, holott egyetlen hatalmas monológból áll. Magánéleti elesettsége, kiábrándultsága, de az ország sorsa iránt érzett felelőssége is emberfeletti módon zúg benne. A színmű története szerint két nappal a fia, Imre herceg halála után vagyunk, a gyász minden lehetséges fázisa megjelenik. Kemény női sors az övé: gyerekeit sorban, egymás után elveszíti, végül, ezt már csak a krónikákból tudjuk, apácaként, kolostori magányból tér meg teremtőjéhez Passauban. Ám Ratkó színművének ezen pontján iszonytató helyzetben az ország, múltja tisztázatlan, és épp a jövő is meghalt a herceg személyében. Azért megbocsátható az ő fájdalmas átkozódása, mert szenvedésből fogant. Ezt az előadást Csikos Sándor nagyszerű debreceni kollégám rendezte, és nagy örömömre szolgál, hogy Szalma Tamással, volt főiskolai évfolyamtársammal lehetek együtt a színpadon.
– Személyes tapasztalat is segíti a szerep megformálásában?
– Magam is hasonló szituációban vagyok éppen, felszámolni készülünk a szülői házat, két nővéremmel közös örökségünket. Nagyon nehéz a szülői házat „elhagyni”, talán egyszer majd az ember messzebbről tudja szemlélni a dolgokat, és akkor képes lesz elszakadni. Ilyenkor az élet eredeti, egyszerű céljára próbálunk fókuszálni: szeretetben élni és valahogy hasznossá is tenni magunkat valamiben. Gyerekként sokat fantáziáltam a történelmünkről, tudtam, hogy Gizella a szülőfalumhoz, Ősihez egészen közel, Veszprém várában hímezgetett kedves apácáival egy egyszerű miseruhát – a későbbi koronázási palástot. Messze földön híres volt vallási buzgóságáról, jótékonyságáról. Mindez elindította bennem, hogy milyen lehet a nagypolitika játékszerévé válni már kislányként. Nyilvánvaló, hogy az ő házassága is érdekből, politikai szövetségként köttetett. Hazát váltani kényszerült, egy addig ismeretlen férfi oldalán a magyarok első királynéja lett. Ilyesmivel találkoztam a Vidnyánszky Attila rendezte Bánk bánban, Gertrudis szerepében is, vagyis hogy milyen lehet egy idegen országban uralkodni, más nép kultúrájában vagy épp azzal szemben helyet szorítani magunknak.
– Egy öntől szokatlan figurát hoz a Bagó Bertalan rendezésében színre vitt Indul a bakterház című előadásban, Székesfehérváron. Nagy kihívás volt a Banya szerepébe bújnia?
– Valóban más ez, mint amelyeket eddig játszottam. Nekem soha nem volt szerepálmom, egyik hozta a másikat. Bagó Berci belém látta ezt a bolond figurát, és nekem nagy öröm volt bíbelődni vele. Hihetetlenül élveztem, amikor ki kellett találni, hogyan mozog, beszél, miért utálja olyan feneketlenül Bendegúzt. S nem utolsósorban nem másolni Horváth Teri zseniális filmbeli alakítását. Nem az eredendő gonoszt kellett itt ábrázolni. Amiért az előadás létrejött: az emberi hülyeséget, babonát, tudatlanságot bemutatni, kifigurázni, szórakoztató módon. Némelyek szerint a Rideg Sándor által láttatott ostobaság ma is létezik és virágzik. Dönthetnek majd erről is a nézők, szintén látható lesz az előadás Gyulán augusztusban.
– Két éve tagja a debreceni Csokonai Nemzeti Színháznak. Korábban is nyilatkozta, hogy noha évtizedeket élt Budapesten, soha nem érezte magát igazán fővárosinak.
– Nagyon erős a kötődésem a vidékhez, és valójában nehezen viselem a városi életmódot. Évtizedekig nem tudtam mozdulni a fővárosból, de a lányom ma már felnőtt, nagyon élvezem azt a szabadságot, hogy párhuzamosan az ország különböző pontjain léphetek fel. Így jövőre Szegeden is játszom, az Üvegcipő Adélját alakítom, ami szintén ajándék nekem. Debrecenben pedig Szabó Magda Emerence vár rám Az ajtóban. Két végletes női alak ismét, hatalmas lehetőség egy színésznek.
– Arról is beszélt, hogy a szakmát illetően vidéken konfliktusmentesebb az élet a fővárosinál.
– Sokáig büszkék voltunk arra, hogy nem került be a színházba politika. Rettenetesen megvisel azonban, hogy időközben az élet minden szegletébe behatol a gyűlölet, így a színházba is. Pedig a színészet, a színház közösségi műfaj, egyfajta szövetség. Olyan ellenségeskedés mellett, amely most jellemzi a pályánkat, sokszor nehéz elképzelni is a közös munkát. Nagyon nehezen viselem egymás értelmetlen címkézését, skatulyázását, lehetetlenné teszi az együttgondolkodást, a munkát, de az életet is. Mindez Budapesten inkább érezhető, hiszen a nagypolitika küzdelmei is itt összpontosulnak. Ha kell, én is tudok harcolni, kötődöm számomra fontos értékekhez, de civakodásban, rossz hangulatban képtelen vagyok dolgozni. A tolerancia többirányúságát nagyon hiányolom.
– Ha már itt tartunk, miért választotta annak idején ezt a pályát?
– Nem tudom megmondani. Biztos vagyok abban, hogy nem születtem színésznőnek, és minden ellene van a személyiségemben a magamutogatásnak, alapvetően izgulós vagyok és csöndes, szemlélődő, derűt kedvelő ember. Mégis kell, hogy színpadon vagy pódiumon mondjam a magamét.
– Ezért tűnik úgy, mintha keveset szerepelne beszélgetős műsorokban, nagyobb nyilvános eseményeken?
– Manapság csak beszélgetés folyik a rádiókban és televíziókban a kultúráról, és ilyen műsorokba gyakran hívnak be. Ezeket az invitálásokat azért szoktam mostanában rendre visszautasítani, mert az eredeti feladatomat, a kultúra szolgálatát nem teljesíthetem így. Magamat pedig nem kívánom minden áldott héten kirakni a plénum elé. Nem celebnek készültem, egy csodálatos mesterséget tanultam, s a kultúra szolgálatára esküdtem fel, nem csacsogásra. Akkor érdekes az ilyen megnyilvánulás, ha közben valami más, nemesebb célért harcolhatok. Például arról szívesen beszélgetnék, hogy jószolgálati nagykövete vagyok ritka betegségben szenvedő gyermekeknek. De kizárólag magamról már nem vagyok hajlandó, semmi ilyen irányú becsvágyam nincs. Csodálkoznak a szerkesztők, amikor mondom: majd megyek beszélgetni, ha van miről. A média felelőssége óriási, nemzedékek nőnek fel valódi kultúra nélkül, valóságshow, gagyi zene mellett, irodalom, képzőművészet, színházi közvetítések nélkül.
– Önálló esteket viszont tart, ezek műsorát hogyan állítja össze?
– Először a kedvenc verseimet mondtam, aztán később döntöttem úgy, hogy legyen tematikájuk is az esteknek. Azt szeretném megmutatni, hogy az ember élete elmesélhető versekben, csak ki kell szemezgetni, és mindenki megleli saját történetét. A művészet alkalmas arra is, hogy nemzeti sorskérdéseinkről is artikuláltan beszéljünk: ötvenhatról például semmit nem tudnak a fiatalok. Úgy gondolom, ezek olyan, a nemzetünk egészét érintő kérdések, amelyeket nem hagyhatok ki az önálló estjeimből. Előttem pereg egy dokumentumfilm, amelyben Wittner Máriának folynak a könnyei. Egy asszony, akit ötvenhat után előbb halálra ítéltek, ezt később életfogytiglanra változtatták, tizenkét évig börtönben ült, sírva nézi, hogy a fiatalok röhögnek, nem tudnak a történtekről, de nem is érzik tudatlanságuk súlyát. Azt szeretném, hogy az a veszteség is benne maradjon a köztudatban, amelyet hazánk elszenvedni kényszerült: beszéljünk Trianonról is legalább egy évben egyszer, s emlékezzünk. Melldöngetés és vicsorgás nélkül. Blaskó Péter barátommal közösen sokfelé, Párizstól Szatmárnémetiig jártunk már az emlékműsorunkkal, amelyben Trianon szellemi-lelki hatásait vizsgáljuk. Legalább értsük ennek a fájdalomnak az okát, ha már érezzük.
– Túl vagyunk az idei Pécsi Országos Színházi Találkozón, a POSZT-on, amelynek először lett kísérőprogramja a Komlói Amatőr Színházi Találkozó, a KASZT. Miért vállalta el ennek zsűrielnöki feladatát?
– Azért, amiért a fehérvári Versünnep zsűrizését is szeretettel csinálom a kezdetek óta: fontosnak tartom, hogy a gimnazista, egyetemista korosztály megtalálja a saját kulturális időtöltését. Bármilyen szakmában jól jön az, ha valaki amatőr szinten foglalkozik a színjátszással. Ki tudnak állni magukért, önbizalmuk lesz, mindenképpen „értéknövelő” tényező, teljesebb életet élnek azok, akik a munkájuk mellett bármilyen művészeti ággal foglalkozhatnak. Eközben az sem kizárt, hogy óriási tehetségeket ismerhetünk meg, fedezhetünk fel. Miközben a POSZT fájdalmasan „kasztosodott”, a KASZT örömünkre „POSZT-osodott”, abban az értelemben, hogy Pataki András soproni színigazgató ötletéből, a komlói Súgólyuk Színház bábáskodásával megszületett egy olyan hely, ahol maguk az előadások voltak fontosak. Igen széles volt a paletta, a titok, azt hiszem, a szeretetben rejlik, így készülnek ezek a darabok, feltétlen vággyal a nézők felhőtlen és mégis felelős szórakoztatására.
