(Forrás: https://www.es.hu/) Herczog Noémi
MŰBÍRÁLAT – SZÍNHÁZ – LXIII. évfolyam, 14. szám, 2019. április 5.
(Sarah Kane: Szétbombázva. R.: Bethlenfalvy Ádám. Debreceni Csokonai Színház, Horváth Árpád
Stúdiószínház)
Az előbbiekből máris sejtheti az olvasó, mi volt a színpadi erőszaktól irtózó, de a valóságos
lövöldözés lehetőségét kilátásba helyező képviselő kifogása a máris klasszikus kortárs szerző
első darabjával szemben. Nem véletlenül szokás a huszonöt évesen öngyilkosságot elkövetett
Sarah Kane-t a kilencvenes évek „újbrutális” irányzatával együtt emlegetni. Bár aligha több
darabjaiban az erőszak, mint egynémely Erzsébet-kori drámában. Nálunk Zsótér Sándor a
számon tartott Kane-rendező, ő fedezte fel ezeket a műveket a magyar színpadnak. Amelyek
Bethlenfalvy Ádámtól sem idegenek, hiszen ő az apokaliptikus-antiutópisztikus Edward Bond
hazai propagátoraként (is) ismert Kerekasztal Színházi Nevelési Társulatnál indult; Bond pedig
egyáltalán nem áll olyan messze a Neil Simon társalgási drámáiból váratlanul beckettibe váltó
Kane-től.
Sok volt a baj Sarah Kane-nel és a kortárs brit drámával Debrecenben. Az ügy azóta szerencsére elcsitult,
úgyhogy az Ady tollára kívánkozó publicisztika helyett akár az előadással is foglalkozhatunk. Kicsit még
örülhetünk is a felfordulásnak, amiben nem volt semmi meglepő: a Szétbombázva ősbemutatója alig húsz
éve, Londonban is kiverte a biztosítékot. Így aztán ki lepődne meg, hogy most Debrecenben is kikérte
magának a darabban szereplő „csúnya” szavakat a beszédes nevű Mi Hazánk Mozgalom képviselője?
Annál nagyobb szó, hogy ma erre egy magyarországi színház végre nem öncenzúrával válaszol, hanem
kiáll az alkotói szabadság mellett. Utoljára Kecskemétről lehetett hallani, hogy Cseke Péter megfenyegette
a Benkó Bence–Fábián Péter rendezőpárost: szerződés ide vagy oda, nem lesz ebből bemutató,
amennyiben Benkóék ragaszkodnak a narancssárga kendőhöz az utolsó jelenetben – de ez a beszélgetés
lehetőleg maradjon hatszemközt. Előtte meg arról lehetett olvasni, hogy Szombathelyen valamiért elmarad
Székely Csaba Öröm és boldogság című darabjának bemutatója, a mű egyébként erdélyi melegekről szól.
A debreceni igazgató, Gemza Péter kiállását ebben az erőtérben kell – és muszáj is – elismerni. (Még ha
kissé magyarosan cseng is, hogy egy színházigazgató a jó kis botrány küszöbén azt nyilatkozza, „távol áll
tőlünk a megbotránkoztatás” – civishir.hu). De figyelembe véve, hogy rendőrautó őrzi az első előadásokat,
talán botrány helyett tényleg jobban járunk, ha a nagyrészt idősekből álló, debreceni közönség ott marad
beszélgetni egy kortárs brit darabról. És kulturáltan eltársalog az előadás dramaturgjával, Madák
Zsuzsannával egy szétlőtt fejű, szenesedő hullabáb mellett.
Az előbbiekből máris sejtheti az olvasó, mi volt a színpadi erőszaktól irtózó, de a valóságos lövöldözés
lehetőségét kilátásba helyező képviselő problémája a világ többi pontján már klasszikusnak számító
kortárs szerző első darabjával szemben. Nem véletlenül szokás a huszonöt évesen öngyilkosságot
elkövetett Sarah Kane-t a kilencvenes évek „újbrutális” irányzatával együtt emlegetni. Bár aligha több
darabjaiban az erőszak, mint egynémely Erzsébet-kori drámában. Nálunk Zsótér Sándor a számon tartott
Kane-rendező, ő fedezte fel ezeket a műveket a magyar színpadnak. Amelyek Bethlenfalvy Ádámtól sem
idegenek, hiszen ő az apokaliptikus-antiutópisztikus Edward Bond hazai propagátoraként (is) ismert
Kerekasztal Színházi Nevelési Társulatnál indult; Bond pedig egyáltalán nem áll olyan messze a Neil Simon
társalgási drámáiból váratlanul beckettibe váltó Kane-től.
Van valami nevelő (nem szájbarágó!) jellege az első jelenetnek, amely gyakorlatilag egy felvilágosító
szkeccs a szexuális erőszakról. Cate szerepében Tolnai Hella felmegy egy szállodai szobába a rasszista
nézeteit vígan hangoztató Iannal; ott azonban meggondolja magát, és mégsem akar vele lefeküdni, amit a
férfi az eredeti darabban igencsak zokon vesz. Mi következik abból, ha a lány mégis azt mondja, hogy
„nem” – tehetnék fel a kérdést a nézőknek egy oktatófilmen (feltehetően nem a Mi Hazánk Mozgalom
forgalmazásában). Mercs János egyfelől kiváló alany lenne hozzá, amikor Ian szerepében ráteszi állítólagos
szerelme kezét a sliccére, hogy utána a nézőknek háttal állva imitálja, ahogy kiverik neki. Csakhogy a
Mercs megformálta Ianban van valami kajlán szeretetre méltó is, ami ellentmond a szereplő agresszív
cselekedeteinek. Nehezebbé téve a fiktív felvilágosító személy dolgát, és kellemesen tovább bonyolítva az
egyébként sem túlságosan tiszta helyzetet. Játéka így viszont inkább megelőlegezi, mintsem ellenpontozza
a későbbi szürreális jeleneteket, amelyekben már Ian válik a korábbi agresszorból áldozattá.
Bár már az sem egyértelmű, ki az erőszaktevő a férfi és a nő közül, hiszen a szellemileg sérült (a darabban
csak epilepsziás) Cate szerepében Tolnai Hella anti-Dosztojevszkij-hős: gúnykacaja az iránta vágyódó férfin
tárgyszerűen szemlélteti, hogy az elme lassúsága nem azonos a lélek tisztaságával. Csakhogy közben a
szeretetre méltó medvebocs benyomását keltő Ian éjjel alighanem igenis megerőszakolhatta a már eleve
traumatizált lányt. Legalábbis reggel Cate valamiért pisztolyt fog rá.
Az akciófilmeket idéző pisztollyal azonban kezdünk kicsúszni a valóságos alaphelyzetből egy Tarantinóból
inspirálódott világba. Ha leírnám, mi történik ezután, az valószínűleg nehezebben volna elviselhető, mint
mindezt végignézni. Talán elsőre ez nem is hangzik hihetően, pedig csak arról van szó, hogy az olvasott
képek naturálisan elevenednek meg bennünk, míg a színháznak sokféle eszköz áll rendelkezésére ahhoz,
hogy a túlságosan nehezen elviselhető képeket eltávolítsa. Az előadás (részben) él ezekkel a
lehetőségekkel.
„Nem igazi–igazi” – ez a „szeret–nem szeret” mondókavariáció motoszkál a fejemben, amíg az
erőszakcunamit nézem. Vannak pillanatok, amelyek váratlanul erősek: Papp István marcona katonájának
fegyelmezett, koncentrált monológja betölti a teret és hideglelősebb az erőszakjeleneteknél. Vagy Mercs
János clownos, bizalommal teli tekintete az agresszor szerepében és ennek ambivalenciája, ezek a
pillanatok egyértelműen az „igaz” irányba billentik a mérleget. Máskor meglátom a vért Cate lábán
csorogni, vagy az imitált, de csak félig-meddig stilizált nemi erőszakot, és nem tudom eldönteni, hogy ezek
ügyetlenül megoldott filmes hatások, vagy tudatosan használt eszközök, hogy eltávolítsanak minket az
abuzált áldozatoktól és a kinyomott majd elfogyasztott szemgolyóktól.
