Színek játéka – A magyar Faust díszbemutatójáról

(Forrás: http://www.hajdupress.hu/) 2015. 10. 08. Gyürky Katalin

5616177ca44ab

Semmi sem fekete-fehér. Ez a közhelynek is beillő mondat járhatott volna a fejemben az Orbán János Dénes 18. századot megidéző, archaikus nyelvezetű művéből Árkosi Árpád rendezésében színre vitt A magyar Faust október 7-ei díszelőadásán. Hangsúlyozom: járhatott volna, ha a rendező a díszlettervezővel, Ondraschek Péterrel, és a jelmeztervezővel, Kiss Beatrixszel megmaradt volna a fehér egyenlő jó, a fekete egyenlő gonosz, a fehér egyenlő mennyország, a fekete egyenlő pokol sztereotípiánál, a két szféra „képviselőjének”, az Istennek és az Ördögnek a harcát szimbolizáló színeknél.

Azzal azonban, hogy az előadásba a fehér és fekete közé rögtön az elejétől „beszüremkedik”, majd pedig a színpadon egyre nagyobb teret hódít a vörös szín (akár a szereplők ruháját, akár a tudást szimbolizáló könyveket, akár az egyéb díszletelemeket nézzük), a darab minden, fekete-fehér dichotómián alapuló konvenciót megbont – ezzel is érzékeltetendő, hogy Orbán János Dénes szövegében a két ellentétes erő harca nem önmagában, hanem a Mészáros Tibor alakította Hatvani István, a magyar Faust életének alakulása miatt érdekes. Amiatt, hogy vajon az urat „játékra” hívó Lucifer a „pedellusán”, Mefisztón keresztül a 665. Bernoulli professzor (Csikos Sándor) után 666-ként meg tudja-e kísérteni, ördögi uralma alá tudja-e hajtani a tudós debreceni professzort, vagy sem.

Véleményem szerint ezt az életet, Hatvani életének alakulását hivatott szimbolizálni a vörös szín. Úgy, hogy a Jászai-díjas rendező koncepciójában ennek a színnek is nagyon sokféle „árnyalata” van. Jelenti egyfelől az életet biztosító vért, de jelenti azt a vért is, amellyel az ördöggel kötött szerződést aláírják, megpecsételik – vagyis egyúttal az önálló, szabad akaraton alapuló élet elvesztésének lehetőségét is. Klasszikus értelemben jelenti a szívet s benne a szerelmet, a szerelmi szenvedélyt is, ugyanakkor a gonosz irányította, nők általi megkísértés lehetőségét is (gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor a Mefisztót az ördögi kacajával és cinikus mosolyával remekül megformáló Mercs János a Szép Helénákat ajánlja Hatvaninak, vagy gondoljunk arra a zseniális ötletre, hogy Lucifert itt egy nő, Varga Klári formálja meg, aki női mivoltával mintegy megkétszerezi az ördögi csábítás erejét és lehetőségét.)

Ugyanakkor a vörös a darabban a „gyilkosság” színévé is lesz, hiszen ez a szín, a kiömlő vér színe a Hatvanihoz hűtlen Máriának (Szakács Hajnalka) és családjának a pusztulásakor is dominál a színpadon. A család pusztulása amúgy is több szempontból kulcsfontosságú az előadásban. Egyfelől kulcsfontosságú Hatvani megkísértésének folyamatában: hiszen Mefisztó a Mária általi „megcsalatással” mutatja meg a tudós professzornak, hogy az emberek között, idézem, „nincs ártatlanság, hűség, hit és bizalom”, azaz épp azok a tulajdonságok hiányoznak, amelyekben Hatvani addig hitt, s amelyeket isteni eredetű attribútumuknak tartott. Másfelől kulcsfontosságú ez a jelenet amiatt is, mert ettől a madáchi „kiábrándítási” motívumtól kezdve érezhetjük azt, hogy micsoda ereje, mekkora teremtő ereje van a kimondott szónak. Hiszen Hatvani ekkor, azaz Mária hűtlenségét megtapasztalva, ugyan „véletlenül” mondja ki, hogy „vigye el az ördög”, ám a kívánalom Mária és családja tragikus halálával nyomban be is teljesül. Itt érezzük először, hogy az ördög ugyanúgy képes teremteni, ugyanúgy képes alkotni, mint az Isten, csak épp ellenkező előjellel. S a szó erejével nemcsak halált képes teremteni, hanem szerelmet is – ahogyan azt a II. felvonás elején, a minden szempontból lenyűgöző, a színészi játékot tökélyre vivő „színház a színházban” szituációban látjuk. Ahol az egyébként végig gyönyörűen artikuláló garabonciások (Papp István, Pál Hunor és Janka Barnabás) itt Búbocskaként, Flóraként és Jobbfyként tökéletes ördögi hangokat adnak ki magukból, szerelmi vágyukat ördögi rigmusokba tudják csomagolni, első ránézésre erősen kifigurázva az ördög teremtő erejét. De csak első ránézésre, mert a parodizálásuk, a kifigurázásuk éppen a „túljátszottsága” miatt elgondolkodtató: a hatalom természetéről is szól. Arról, hogy ki kinek van a kezében, a birtokában. S ez a megmosolyogtató, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató jelenet – amely a rendező koncepciójának kohéziós erejét is tükrözi – fogja mintegy felvezetni Hatvani „megvilágosodását”, aki a darab végén rájön a turpisságra, az ördögi „játék” lényegére. Arra, hogy az ördögi megkísértéssel, illetve annak kísérletével elvették tőle a döntés jogát, az önmaga felett gyakorolt hatalmát. Azaz az életét. Amit az életét (is) szimbolizáló vörös-fekete ruhájában azonnal visszakövetel. S vissza is kap, hogy azután tisztes, nagyra becsült debreceni polgárként temethessék el.

A cikk folytatását itt olvashatja.