(Forrás: http://www.haon.hu/) 2017. 06. 11. Gyürky Katalin
Debrecen – “A közönséget én gondolkodó közegnek tekintem, a tagjait tiszteletben tartom, ugyanakkor szeretném őket vezetgetni, további gondolkodásra rábírni, tágítani az érzékenységüket, a nyitottságukat.” Interjú a Csokonai Színház zenei vezetőjével.
„Ha félt az operától, most majd nem fog” – ezt a frappáns mondatot az általad életre hívott, ötödik éve működő Egri Kamaraopera Fesztivállal kapcsolatban olvastam. S úgy éreztem, hogy ez a mondat nagyon jól fémjelzi a szakmai célkitűzésedet, amelynek középpontjában az opera műfajának népszerűsítése áll. Viszont kíváncsi volnék rá, hogy a pályád elejétől az opera volt számodra a legfontosabb, vagy csak később, a Magyar Állami Operaház dirigenseként került ez a műfaj ennyire közel hozzád?
Szabó Sipos Máté: Magával a műfajjal nagyon érdekes a kapcsolatom. Gyermekkoromban ugyanis láttam pár operát, többek között A varázsfuvolát, ahol egy enyhén túlsúlyos hölgy énekelt, ráadásul rövid tüllszoknyban egy nála jóval alacsonyabb tenoristát üldözött a színpadon. Ezzel én akkor nem nagyon tudtam mit kezdeni, és jó időre távol tartott a műfajtól. Aztán a gimnáziumban eljátszottuk ugyanezt a darabot, és én énekeltem Papagenót. Akkor már kezdtem élvezni a dolgot, de az igazi lökést az adta, amikor a Zeneakadémiára felkészítő szolfézscsoportban azt a feladatot kaptam, hogy Mozart operáiról tartsak egy előadást. Beültem a zenei könyvtárba, ahol találomra elkezdtem hallgatni a Szöktetés a szerájbólt, aztán a többi Mozart-operát is. Már nem emlékszem az előadókra, de csodálatos volt. Ekkor döbbentem rá, hogy ez tényleg egy rendkívüli műfaj, hogy milyen különleges lehetőségeket rejt, hogy zenével mennyi minden kifejezhető: mennyi jellem, emberi viszony, drámaiság, játék van benne, s hogy miközben egyszerre öt ember ötféle indulattal beszél, mindegyiket lehet érteni. Vagy valaki elmond egy történetet, miközben az őt kísérő zene egészen más hangsúllyal mondja el ugyanazt az áriák alatt, s a megállított időben beleláthatunk a lelkekbe. Ezt a komplexitást nem nagyon lehet más műfajjal kifejezni. Ez a világ tehát ekkor tárult ki előttem. Persze aztán sok mindent csináltam, kórust vezettem, karmesterképzőre jártam, zenekarokhoz kerültem, de valóban: amikor 2003-tól az Operába szerződtem, akkor élhettem át ennek a műfajnak karmesteri szempontból is a komplexitását. Operát dirigálni nagyon másról szól, mint egy szimfonikus művet vezényelni: ez utóbbinál bepróbálsz egy darabot, próbáról próbára finomítod, és a koncert is ennek az útnak az eredménye lesz, kiküszöbölve a váratlanságot. Az operában viszont az itt és most sokkal erősebben érvényesül. Itt a karmester szerepe nem csak az autoriter irányítás, hanem a játék összehangolása. Egy versenyműben csak egy szólistát kell kísérni, egy operában hatot-nyolcat plusz a kórust, a táncosokat, és van köztetek néha húsz méter távolság is. De épp a komplex figyelem adja ennek a műfajnak az izgalmát. Minden este más születik meg belőle. Egy új előadás, egy új történet, hisz itt a pillanatnyi helyzet is sok mindent meghatároz. Nem lehet előre kitalálni, hogy az adott este milyen lesz. Ismerni kell a szólistákat, hogy kinek mi az igénye. Ha jó művészekkel dolgozol, örömmel igazítod a te elképzelésedet hozzájuk. Egy jó előadás erről az összhangról szól, amiben mindenki jól érzi magát, és az énekes a legjobb formáját mutathatja, azonosulva azzal a szereppel, amit alakít. A zenekarnak ehhez kell támaszt nyújtania.
2000 és 2003 között már vezetted Debrecenben a Kodály Kórust. Akkor, ha jól tudom, azért távoztál a cívisvárosból, mert Petrovics Emil az Operaházban karigazgatói és dirigensi feladatokat is ígért számodra. Az, hogy visszajöttél Debrecenbe, a tevékenyég „kettő az egyben”-jellege döntötte el? Vagyis az, hogy folytatod a Kodály Kórusban jó egy évtizede megszakadt karvezetői munkádat, ugyanakkor a Csokonai Színház operatagozatának vezetőjeként színpadi előadásokat, operákat dirigálhatsz?
Szabó Sipos Máté: Nagyon szerettem dolgozni annak idején a Kodály Kórussal, s mindig is követtem az életüket. Amikor 2014-ben eljöttem az Operából, el kellett gondolkodnom, hogy mi az, amit a továbbiakban csinálni szeretnék. Hívtak többször is vissza a kórushoz Debrecenbe az elmúlt években, de a sokirányú érdeklődésemhez és tevékenységeimhez még vártam a megfelelő terepre. De amikor Somogyi-Tóth Dániel igazgató úr a Kodály Kórus vezetése mellett a Csokonai Színház opera tagozatának irányítására is felkért, már nem sokat gondolkodtam.
A kórusvezetés és a színházi munka két teljesen más tevékenység, vagy van, lehet átjárás a kettő között? Illetve, milyen embert, s milyen szakembert kíván az egyik és a másik?
Szabó Sipos Máté: Kétféle dologról van szó. A Kodály Kórus vezető karnagyaként egy sok évtizedes múlttal rendelkező, kiváló koncertkórust kell vezetem, amelynek szakmai előmenetele és képességei az a capella- és az oratóriuméneklés csúcsát jelentik, ráadásul a kortárs zene egyik legavatottabb megszólaltatója is. Ez a kórustagoktól speciális felkészültséget: nagyon magas szintű kottaolvasást, pontos stílusismeretet és folyamatos egymásra figyelést igényel.
A színház más. Ott a zenei évadot kell megterveznem, az előadásokat előkészítenem és persze dirigálnom is. A színházhoz olyan emberekre van szükség, akiknek a színpad a lételemük, akik a színpadon tudják és akarják elmondani mindazt, amit a világról gondolnak. Ezt nagyon erősen kell hangsúlyozni, főleg ott, ahol egy városon belül több együttes is működik. A két dolog nem keverendő össze. Például a Kodály Kórusban is vannak, akik képesek és alkalmasak színpadi munkára, és szívesen kisegítik a sajnos kis létszámú operakórust, de természetesen ezt nem lehet mindenkitől elvárni. Ugyanakkor az operakórusban is vannak olyan kollégák, akik alkalmasak az oratóriumirodalom bizonyos darabjainak megszólaltatására. Ez jó dolog, hiszen lehetőséget teremt a több műfajban is működő kollégák számára. Ezt egészséges, hasznos átjárásnak tartom, de hangsúlyozom, hogy a két dolog nem keverendő össze.
Visszatérve a színházhoz: a Csokonai a nemzeti színházak közé tartozik, így komoly kritériumoknak kell megfelelnünk, hogy egy adott évadban hány prózai, hány zenés, hány gyerekdarabot stb. kell játszanunk. Mindezt egy színpadon. Igaz, tudjuk, hogy régóta az a szándék, hogy Debrecenben majd két színház lesz, s akkor ezzel sem lesz baj: az egyik lesz a prózai, a másik a zenés színház. De amíg ez nincs, addig is meg kell próbálni az opera iránt érdeklődő közönséget „visszaépíteni”, illetve szélesíteni. Visszaépíteni, mert a vidéki operajátszás hőskorához képest a közönség egy része leszokott arról, hogy operára járjon, hiszen, ha sokáig nem kapsz meg valamit, akkor az egy idő után nem hiányzik. És már ott is vagyunk az alapkérdésnél, az én missziómnál: az opera műfajának népszerűsítésénél.
Lezárva lassan ezt a színházi évadot, s meghirdetve a következőt, mégis azt látom, hogy ezt a missziót Te nagyon erősen képviseled itt a Csokonaiban: hisz idén elkészült a Bánk bán gyerekeknek szóló változata, jövőre ugyanez meg fog történni A varázsfuvolával. Illetve, a jövő évadra tervezett zenés darabokban- A Lutherekben vagy az Acis és Galateában – a kortárs és a klasszikus zene találkozása mellett a különböző zenei műfajok fúziója is várja a közönséget. Viszont: ezeknek az operáknak nem Te vagy a rendezője. Te az évad koncepciójának kidolgozása után ezeknek a produkcióknak a zenei részét viszed. Ezért érdekelne, hogy mennyiben van a rendező mellett beleszólásod egy darab létrejöttébe?
Szabó Sipos Máté: A jó opera közös munka: ideális esetben a jó zene jó rendezéssel párosul, s ez meghozza a sikert. Minden esetben erre törekszünk, ez a célunk. De a világban azt látjuk, hogy rengetegféle rendezés van, sőt a rendezői színház az opera világában is nagyon erősen teret nyert. Például a német operajátszás utóbbi húsz-harminc éve olyan szabadságot engedett a rendezőnek, ahol fontosabb lett a rendezői koncepció, mint maga a zenei megvalósítás. Ez addig rendben is van, ameddig adekvát rendezést látunk, aminek megvan a helye, az értelme. Az, hogy ez hol találkozik a zenével, már más kérdés. Én egyébként nyitott vagyok sok mindenre, nemcsak a konzervatív operarendezésre, ahol korhű szituációk teremtődnek korhű színpadon, hanem az operák történetének újragondolására is. De csak abban az esetben, ha az még mindig arról a zenéről szól, amit megírtak, hiszen a prózai előadásoktól eltérően az operában alapvetően a zenei dramaturgia irányít. Nem véletlen, hogy Puccini a kottába az összes színpadi mozgást is beleírta, mert ezeket akarta látni, s nem véletlen, hogy Wagner maga írta a szöveget is, mert azt akarta hallani. Nagyon nehéz belenyúlni és nem figyelembe venni, hogy a zene mit akar mondani. Tehát nem tudjuk megerőszakolni az operát, ettől függetlenül nagyon sok szabadságot ad. Láttam nagyon formabontó operarendezéseket, amelyek működtek, s láttam hagyományos, korhű megoldásokat, amelyek rendkívül unalmasak voltak. Tehát a rendezés nem azon múlik, hogy valakinek van-e egy fantasztikus ötlete, hanem azon, hogy a partitúrát, a zenét s annak dramaturgiáját kellőképpen ismerve, a darab mondanivalójából mire szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni. De annak nagyon konzekvesnek kell lennie, a zenével, a történettel találkoznia kell. Például, amikor Katharina Wagner annak idején az Erkel Színházban a Lohengrint rendezte, s egy rendszerváltás körüli koncepciós per szituációjába helyezte a történetet, az nagy vihart kavart. Pedig, tulajdonképpen, kisebb döccenőkkel, egész jól működött a valóban kicsit koncepciós perre hajazó történet. Lehet ez egy érvényes olvasat, és ezzel jobban meg lehet ma fogni a Wagnerben járatlan közönséget, mintha hattyúkon érkezne Lohengrin a színpadra. Ma a fiataloknak például egy Trubadúr-történetet úgy előadni, hogy az őket érdekelje, komoly feladat. Ott tudjuk megfogni őket, amit magukra tudnak vonatkoztatni mindebből. Hogy mik ezek? Azok az emberi szituációk, amelyek ezeken a történeteken keresztül elénk tárulnak. Egy ária nem más, mint érzelmi reflexió egy emberi helyzetre. Ha a zene által kibontott érzelmi árnyalatokat még tudom erősíteni a látvánnyal, rendezéssel, akkor jó úton járok. Tudni kell azt, hogy meddig mehetünk el, s van-e arra szükség, hogy a közönséget nem felnőttnek tekintve szájába rágjunk egy-egy olyan asszociációt, amire magától is rájönne. A zene mellett sok esetben egy finom jelzés is elég a szituáció értelmezéséhez. Nagyon invenciózusan kell ma operát rendezni, a közönséget a zene mellett a színpadi látvánnyal is le kell tudni kötni, s egyáltalán nem mindegy, hogy melyik korosztálynak szól az adott opera. A közönséget én gondolkodó közegnek tekintem, a tagjait tiszteletben tartom, ugyanakkor szeretném őket „vezetgetni”, további gondolkodásra rábírni, tágítani az érzékenységüket, a nyitottságukat.
A jövő évadra tervezett zenés darabjaitokon keresztül ezek a „vezetgetések”, azt gondolom, megvalósulhatnak.
Szabó Sipos Máté: Igen, lesznek a jövő évadban olyan darabok, amelyek hol zenei, hol látvány oldalról igényelnek majd nyitottságot. A nyitottság és a spontán rácsodálkozás öröme az egyik legjobb dolog. Ehhez persze meg kell találni a megfelelő rendezőket is, akik jó esetben az adott koncepciójukon keresztül az ifjabb, most esetleg az opera iránt kevésbé érdeklődő közönségréteget is vissza tudják csalogatni a színházba.
Áttérve a Kodály Kórusra, az köztudott, hogy már a 2000 és 2003 közötti irányításod alatt is igencsak előremutató produkciókat hoztatok létre. Azóta azonban, az elmúlt több mint egy évtized alatt az a capella műfaja, s a vele kapcsolatos igények is meglehetősen átalakultak. Hogyan alkalmazkodtok most a kórussal ezekhez a változásokhoz?
Szabó Sipos Máté: Azt látom, hogy a kóruséneklés nagyon megváltozott a világon: egy jó kóruskoncert ma felér egy performansszal, amelyben az előadandó zeneművek egyfajta koncepció, tematika szerint vannak felépítve, s esetleg társul hozzájuk egyéb művészeti ág is, amely ezt a koncepciót erősíti, gazdagítja. Nagyon nem mindegy az sem, hogy a kórustagok hogyan vannak jelen a színpadon, akkor is, ha az éneklésen kívül nem csinálnak ott semmi mást. Ahogy belépnek a terembe, egy előadás részeiként kell jelen lenniük. Szép vagy érdekes darabok egymás utáni eléneklése ma már nem elég ahhoz, hogy a közönséget visszacsábítsuk az a capella-koncertekre. Ezért próbálok én is itt Debrecenben valami mást csinálni. Idén és jövőre is minden estünk valami tematika mentén halad. Egy est egy egységbe foglalt előadás, ahol a közönség csak a végén tapsol, mert egy egységes rendszerbe foglalt előadást kap, amiben a felhangzó zeneszámok szervülnek az őket támogató egyéb elemekkel, prózával, hangszerekkel, látvánnyal, tánccal stb. Én egyébként hiszek a zenében önmagában is, de ha egy társult elemmel többet tudunk hozzá adni – lásd fénykoncert -, vagy jobban ki tudjuk emelni a tematikát, akkor miért ne tennénk. A lényeg, hogy igényeset nyújtsunk és ezzel emeljük a közönség igényét is. Hiszen mi vagyunk a felelősek a közönség műveléséért, mi támasztjuk az igényt, mi, akiknek több tudása van arról, hogy miből válogathat a néző. Szeretnénk, ha a hallgatóink minél nagyobb palettáról válogathatnának. Van bőven mit nyitogatni ezen a palettán. Én partnernek tekintem a közönséget, de nagyon sok ember nem is tudja, miből marad ki. Egy mai tizennyolc éves nem azért nem hallgat komolyzenét, mert „suttyó”, hanem azért, mert nincs olyan közforgalmi tér, ahol ezt egyáltalán hallhatná. Akárhová megy: szórakozóhelyre, plázába, boltba, csak popzenét hall. Tudomása sincs arról, hogy más zene is van. Ezen próbálunk változtatni, szép lassan, adagolva, a koncertjeinkkel is. Hogy élményt adjuk abból is, ami talán sokaknak ismeretlen.
