2014-ben jelent meg Dancs Rózsa Pokoljárás című könyve a lakitelki Antológia kiadó gondozásában. A könyv női sorsokról ad számot az egykori romániai abortusztörvény idejéből. „Rekviemféle minden meg nem született, vagy megszületett és halálra vagy árvaházakba ítélt, pusztulásba hajszolt életért” – ahogy a kötet végén a szerző lánya fogalmaz. Újhelyi Kinga az Anyaöl című monodráma megszületéséről mesélt.
Kinga Újhelyi: Második terhességem alatt került kezembe a könyv, egy barátom ajánlotta a figyelmembe, és nagyon nagy hatással volt rám, több okból. Egyfelől. Dancs Rózsa nem „irodalmi” szerző. Azt, hogy ez a könyv megszületett, nem művészi ambíciók diktálták, hanem a benne munkáló igazságérzet, a megélt traumák kimondásának a vágya. A másik két ok ennél sokkal személyesebb. A saját életem ugyanis sok ponton kapcsolódik ehhez a kötethez. A második terhességem idején már túl voltam magam is egy magzat elvesztésén, és élénken éltek bennem a kórházban szerzett tapasztalatok, az, hogy hogyan viselték-fogadták az akkor körülöttem lévő nők a gyermekeik elvesztését. Döbbenetes, hogy míg egyesek rengeteget áldoznak azért, hogy gyermekük lehessen, mások milyen laza mozdulattal dobják el a bennük lévő élet csíráját. Mennyit ér egy élet, milyen ma az élet megbecsülése, van-e szentsége az anyaságnak a gyerekvállalásnak? – ezek a kérdések azóta is felzaklatnak. A személyes kapcsolódás másik oka, hogy magam is abban a Romániában nőttem fel, amiről a könyv szól. 1989-ben tizenkét éves voltam. Sok diszkriminatív helyzetet éltem meg a nemzetiségem, a nyelvem, a vallásom miatt. Gyerekként emlékszem a nagy kommunista állami ünnepekre, óvodásként a román nemzeti színekben pompázó egyenruhámra, arra az iskolai miliőre, ahol a diákok és a tanárok egymás besúgói voltak, ahol komoly retorzió járt a templomba járásért. Emlékszem egy kedves, családunkat gyakran látogató román rendőrre, aki narancsot és csokit hozott mindig nekünk, de a mai eszemmel már tudom: megfigyelés alatta tartotta a magyartanár édesanyámat és a testneveléstanár édesapámat. Emlékszem az irtózatos szegénységre, hogy reggel 6-kor a hidegben kellett sorba állni kenyérért, ami fekete volt és savanyú, és amiből egy négytagú családnak heti egy vagy kettő ha jutott. Emlékszem a fejadagokért való verekedésekre, melyek során a kishúgomat egyszer majdnem agyontaposták a saját falumbéli emberek, és ha én nem ordítok és verekszem érte, lehet nem éli túl. Hogy húshoz csak a lignitbánya megnyitása miatt betelepített román segédmunkások és családjaik juthattak, akiknek tömbházak épültek és jó fizetést kaptak, – egyszóval sok szempontból van közöm a történethez. A történet valódisága arra sarkallt, hogy kezdjek vele valamit, színpadra vigyem. De nemcsak a leírt történetek ereje ragadott meg, hanem Rózsa személye is. Csodálatot éreztem és érzek ma is ez iránt az erős hitű asszony iránt, akit nehéz helyzetek sorozata sodort elviselhetetlen helyzetekbe, de mindig tudott valahonnan erőt gyűjteni a túléléshez.
Felkerestem őt személyesen (ma Kanadában él), először skype-on beszéltünk, amit egy személyes találkozás követett Budapesten az Angelikában, majd később több alkalommal is találkoztunk. Egy hosszú interjút rögzítettem vele, ami sok új adalékot is tartalmazott a könyvhöz képest, és hozzásegített ahhoz, hogy elkezdjek dolgozni egy előadás szövegkönyvén. 2016-ban nyertem egy drámaíró ösztöndíjat az MMA-nál, és Lőrincz Zsuzsa dramaturggal együtt egy többszereplős darabot írtunk a könyv nyomán. A drámában helyet kaptak abszurd színházi jelenetek is, saját élettapasztalataim is. Törekedtem rá, hogy azokat a traumákat, amelyek Dancs Rózsa szüléseit végigkísérik, valahogyan ellensúlyozzam a darabban. A drámából végül monodráma lett, ami nehéz műfaj, mert nagy terhet ró a színészre, sőt, minden rajta múlik. Azt gondolom, ahhoz, hogy monodrámát vállaljon az ember, meg kell rá érni, sok mindennek kell már lennie a puttonyában, és itt nem feltétlenül szakmai tapasztalatokra gondolok. A rendezésre Szabó K. Istvánt kértem fel, tulajdonképpen magától értődő módon, hiszen ennek a darabnak a megrendezéséhez olyan szív, agy, fül kell, akinek – ugyanúgy, mint nekem – köze van korszakhoz, és akinek van tapasztalata abban, hogy lehet a sok kegyetlenséget és szörnyűséget a művészet segítségével befogadhatóvá tenni. Hogy ez az előadás létrejöhetett, abban sokat köszönhetek Demeter Szilárdnak, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójának, aki a kezdetektől fogva felkarolta az ügyet, és köszönettel tartozom az Alföldi Nyomdának is, aki szóróanyagok ingyenes nyomtatásával támogatta a produkciót. Nem utolsó sorban pedig az anyaszínházamnak, mely szintén partner volt az előadás létrejöttében, ugyanakkor a továbbjátszást, az előadás éltetésének terepét is biztosítja a jövőben. Köszönet és hála érte a magam nevében, az alkotók nevében, Rózsa nevében, valamint a Ceausescu-korszak összes meg nem született avagy megszületett gyereke nevében, az árvák, félárvák nevében, özvegyek nevében, a vallatott, megkínzott emberek nevében, az azóta is lelki nyomorékként élő ember nevében. Köszönet, hogy megértették: az előadás azért is jött létre, hogy ez meg ne ismétlődjön a történelemben…Rajtunk, valamint az utánunk következő nemzedékeken múlik, mit teszünk ezért.
