(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2016. 12. 16. Szénási Miklós
Debrecen – Néha kicsinyesek. Néha hisztisek. Néha felháborodnak. Néha hazudnak. Barátok. És mindjárt felrobbannak a feszültségtől. Kritika.
Gondolták volna, hogy az ünnepelt francia színésznő, színpadi szerző és író Yasmina Reza is félig magyar? Az édesanyja ugyanis Budapestről keveredett Franciaországba. Ebből persze semmi értelme nagy következtetéseket levonni. Az viszont tény, hogy Reza Művészet című darabját jó két évtizede elképesztő sikerrel játsszák a világ színpadain.
Mi, debreceniek a Víg Kamaraszínházban láthatjuk. A cím elsőre elég furcsa: a művészet (pontosabban a Művészet) ugyanis manapság nem igazán hívószó. A Google időről időre nyilvánosságra szokta hozni, mire keresnek rá a legtöbben. Ezek között a művészet nincs ott. Szemben azzal, hogyan vakoljunk, randizzunk, hogyan legyünk menők, hogyan együnk pálcikával, hogyan öltözködjünk vagy éppen fogyjunk le. A cím persze nem minden, de azért ne feledjük, hogy annak idején sorozatfüggő férfiak ezreit űzték el a képernyők elől azzal, hogy az eredetileg Gilmore girls (Gilmore lányok) címen futó szériát sikerült Szívek szállodájára magyarosítani. Itt nem volt ferdítés, csak fordítás: maradt az eredeti.
Az előadás hangulatos zenével indul, amit viszont mintha kazettáról játszanának le, vagy rossz minőségű mp3-ban húzott volna le valaki a netről, s ami ennek ellenére is remek aláfestése a látványos színpadi elemek tologatásának. Csak nézzük, milyen összehangoltan mozognak az urak, milyen tempósan terelgetik az elemeket a színen, s húznak minket egy különös, a maga módján mégsem ismeretlen térbe, egy olyan történet közepébe, mely csak látszólag szól a művészetről.
Van három haver. Serge (Garay Nagy Tamás) jól kereső, menő doki. Vesz egy festményt. Ezen Marc (Bakota Árpád) teljesen kiakad: hogy tudsz egy ilyen képért ennyi pénzt kiadni? S rögtön szövetkezik Yvannal (Vranyecz Artúr), hogy meggyőzzék barátjukat, rossz döntést hozott.
Ez alapján akár egy olcsó, de szórakoztató kabaréról is beszélhetnénk, amivel a magyar televízió évtizedeken át ellátta nézőit, néha jobb, néha gyötrelmes színész játékkal. Itt viszont sokkal többről van szó. (S nemcsak azért, mert ha színházba megyünk, esélyt kapunk rá, hogy kiszakadjunk a valóságból, mint azt a napokban emlegette fotós barátom, miért tartja mind a mai napig csodának ezt a világot, még akkor is, ha néha rossz darabokkal és rossz előadásokkal is találkozhatunk.)
A Művészet egyszerre képes szórakoztatni, és egyúttal beszédtémát is adni jó időre. Benne van, hogy látják a nők a férfiakat. (Az írónő, meg a rendezőnő.) S milyen egyszerűek is a viszonyaink: ha kettőnél többen alkotnak egy közösséget, mondjuk egy baráti kört, akkor két ember mindjárt felsorakozik a harmadikkal szemben. Elsőre persze a háta mögött. Marc kineveti Serge választását, hogy vett egy képet, s hogy mennyiért, de igazán akkor kezd felpörögni, amikor találkozik Yvannal. Tudja, hogy Yvan labilis alkat, negyvenen túl van, s még csak most került oda, hogy megházasodjon. Igyekszik rávenni, hogy álljon mellé, próbálják meggyőzni barátjukat, micsoda marhaságot csinált. Yvan nem nagyon szeret, meg nem is tud ellentmondani. Amikor Marc társaságában tartózkodik: neki ad igazat. Amikor Serge mellett: neki. S mi lesz, amikor eljön az igazság pillanata? Bekövetkezik az összeomlás. Egymásnak ugrik a három barát, és természetesen előkerülnek a régi sérelmek is. S ahogy ilyenkor szokás (ugye ismerős helyzetek ezek?) sorra megkérdőjelezik a múltat is, hogy annak idején ki mit mondott, miért mondta, szívből-e vagy színből. Akkor nem mondott igazat, vagy most. Őrületes helyzet alakul ki pillanatok alatt.
Mi meg csak ülünk, nézünk, és fel-felnevetünk. Jól szórakozunk – magunkon. A művészet csak ürügy. Az a festmény, amit a tehetős Serge megvett (ráadásul úgy, hogy nem is egyeztetett erről a barátaival, akiknek a véleményére egyébként szokott adni), csupán katalizátor-szerepet tölt be. Ürügy a beszélgetésre, a vitára. A kibeszélésre, a beszólásokra. A kimondásokra és megmondásokra. Különösen érdekes (vagy mondjuk úgy: néha zavaró?), hogy olykor nem csak a színpad, a nézőtér is kap fényt. Ezzel a közönség is úgy érezheti: még közelebb kerül a csörtékhez.
