Sakkozás

Ráadásul a szülővárosába, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatához hazatérve valósította meg mindezt, s rögtön az első színpadi adaptációjában nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy a kissé elcsépelt „színház a színházban” szituációt „rendezés a rendezésben” helyzetté emelje.

A Rendezés című darab írója és rendezője ugyanis – ahogyan az a dráma címéből is sejthető – szintén egy színpadi rendezés folyamatába avatja be a nézőt akkor, amikor főszereplőjévé azt a Jánost (Korpos András) teszi meg, aki egy színházban dolgozva a premier előtti főpróbahéten próbálja instruálni darabja szereplőit. Egy darab keletkezési körülményeit és folyamatát látjuk tehát magunk előtt, amiről rögtön eszünkbe juthat az Ugyanaz hátulról, vagy más néven Függöny fel! című Michael Frayn-mű, amelyben szintén egy darab elkészülte közbeni, a kulisszák mögötti, színészek között zajló kálváriával s a rendező mindezzel kapcsolatos problémáival szembesülhetünk. Ám ha valaki azt gondolja, hogy Bartis egyszerűen „ellopta” Frayn nagyszerű ötletét, s mindezt kelet-közép-európai környezetbe ágyazva és újragondolva megvalósította, az téved. Mert bár az ötlet nyilván az angol darabból jött, Bartis mindezt számtalan fordulattal csavarta meg, s a politikai szál beemelésével még fanyarabb, még pikánsabb módon nyúlt a Michael Frayn által kitalált szituációhoz.

A darab kezdő jelenetében rögtön egy ilyen csavarral szembesülünk: rájövünk, hogy nemcsak a rendezés kettőződik meg Bartisnál, hanem az ugyanaz hátulról-szituáció is. Nemcsak a függöny mögötti állapot miatt lesz ez érvényes, hanem a darab alaptémáját is egy fordított nézőpont, egy hátulról, a végéről kezdett életesemény szolgáltatja. A színpadkép teljesen sötét, s csak egy ló nyerítését halljuk. Vagy legalábbis azt gondoljuk, hogy egy ló nyerít, mire némi fény beszűrődése után kiderül, hogy mindez János feleségének, Olgának (P. Béres Ildikó) a „nyerítése”, azaz sírása, aki az ágyon holtan fekvő férje miatt bőg, akihez – számunkra ekkor még érthetetlen okokból – nem hívta ki időben a mentőket. Ám mielőtt azt hihetnénk, hogy egy családi drámára ültünk be, s nem egy ugyanaz hátulról-szituációba, a hirtelen keletkezett teljes világosság sok mindenre fényt derít: az ágyon ugyanis nem János, hanem a kellékes Karcsika (Galló Ernő) fekszik, János pedig a rendezői székben ücsörögve a saját halálától visszafelé kezdi rendezni a saját darabját. Megállítva a jelenetet s megköszönve Karcsikának a közreműködést. Tehát saját elmúlása képezi az alapszituációt, melynek kibontása során arra kíváncsi, hogy vajon mit kezdenek őnélküle, a halála után a hozzátartozói.

Az amúgy is kínos, mert sok múltbéli „szennyet” óhatatlanul is felszínre hozó alapötlet azonban egy újabb csavarral még pikánsabbá válik: János zömmel olyan színészekkel dolgozik a saját életét feldolgozó darabban, akiknek magánemberként így vagy úgy, de volt vagy a mai napig van köze hozzá. Ettől kezdve a darab szereplői a magánélettel való összecsúszás miatt kettős s ezért színészileg egyáltalán nem könnyen megoldható helyzetben vannak: játsszák János darabjának szereplőit, a jelenetek közötti szünetekben pedig János volt feleségeként, (volt) barátjaként, volt apósaként, jelenlegi potenciális szeretőjeként állnak előttünk. A rendezés és az ugyanaz hátulról-szituáció megkettőzése után tehát újabb duplummal szembesülünk, amelyben a szakmát és a magánéletet egyáltalán nem lehet egymástól szétválasztani. Főleg azért nem, mert a darab a rendező saját életből merít.

Ezért a próbált jelenetek közben is egyre több lesz a magánszférára vonatkozó kiszólás: például akkor, amikor a darabban János feleségét, Olgát játszó Klári, aki a magánéletben egyébként valóban János volt felesége, az orvosnál elpanaszolja elrontott élete minden okát: „azért vagyok itt, mert a baj van a rövidtávú memóriámmal… Mert a lányommal generációs konfliktusaink vannak, a férjem tragikus hirtelenséggel… az apám állapota miatt kerestem meg a doktor urat… tudja én nagyon szerettem a férjemet…”. A monológja közben egyszer csak nem bírja tovább, s ráordít volt férjére, a rendezőre: „miért csinálod ezt velem?” S ettől kezdve teljesen összecsúszik a két szféra: Kláriról kiderül, hogy darabbéli szeretőjével s egyben János legjobb barátjával, akit az életben Lacinak, a darabban Péternek hívnak (Bartha László Zsolt) az életben is szeretők, az Olga vak apját játszó Sándor (aki a magánéletben Pali) (Kilyén László) az életben is főügyész, aki Jánost annak idején az ’56-os tevékenységéért tízévi börtönre ítélte. Innentől kezdve János darabját és rendezését bosszúként is értelmezhetjük: az őt megcsaló feleség, az áruló barát, az őt a bíróságon feladó após elleni bosszúhadjáratként. A velük való „sakkozásként”, ahogy azt a volt barát megfogalmazza a rendező felé.

Csakhogy. S Bartis Attila darabját ez a rengeteg csakhogy teszi rendkívül izgalmassá. Mert miközben a hátulról kezdett és végignézett életút a téma, s benne az igazságkeresés mint János mantraszerű mániája (amit egy szimbolikus díszletelem, a tér közepén elhelyezett ajtó mögötti tükör is jelképez: időnként ebbe azért kell belenézniük a szereplőknek, hogy szembesüljenek a saját „verziójukkal”, a saját „igazságuk” tarthatatlanságával), a művészet és a magánélet összefonódása miatt a szereplők színészi képessége is górcső alá kerül. János – nyilván magánéleti sérelme miatt – természetesen nincs megelégedve barátja, Laci játékával. Ezért is „sakkozik” vele, ezért tesz váratlanul bele a darabba egy addig nem létező szituációt, hogy ezzel is „tesztelje” barátja színészi képességeit. S ettől kezdve mi magunk, nézők sem tudjuk, hogy Laci színészként valóban képtelen-e eljátszani azt, amit János kér tőle, hogy „nincs nagyobb képmutatás az önmarcangolásnál”, vagy csak János előtt, esendő barátként képtelen erre. Nem tudjuk eldönteni, hogy a Lilit játszó Anna csak fiatal lányként affektál, vagy színésznőként sem tud normális hangnemben beszélni, s hogy mi okozza Pali/Sándor bizonytalankodását egy-egy jelenetben: a színészi képesség hiánya, vagy a János iránt érzett gyűlölete? Ha a történet felől nézzük, mindez egyáltalán nem probléma. Ha viszont megpróbálunk eltekinteni ettől a kevert szituációtól, feltűnik, hogy mennyire nem tudják a színészek ezt a két szférát – a játékuk különbözőségével – elválasztani egymástól.

A cikk folytatását itt olvashatja.