Rendhagyó módon tartotta meg színházunk a Sardar Tagirovsky rendezésében színpadra állított Kaméliás hölgy, avagy a kegyvesztettek tündöklése című produkció bemutatóját. A társulat az eredetileg 4,5 óra hosszú darab helyett egy 1,5 órás ízelítőt tart az előadásból, mely kivonat-jellege ellenére is igazi színházi élménnyel, átlényegült alakításokkal ajándékozza meg a közönséget. A főhősnőt, Marguarite Gautier-t alakító Horváth Juliannával beszélgettük.
Privát személyiséged egyik „védjegye” egyfajta egészséges humor. Hogyan sikerül az egyéniségeddel belebújni a kaméliás hölgy romantikus, szenvedélyes, szenvedő figurájába?
Horváth Julianna: Próbálok nem szenvedni és nem romantikus lenni, ez a célkitűzés. Nem hiszem, hogy a szenvedés lenne a kulcsa a figurának. Úgy találom inkább, hogy Marguerite-ben sok a küzdés és az életre való törekvés, ez a mozgatórugója. Boldog akar lenni és élni akar, épp úgy, ahogy a növények a beton alól is kikúsznak és a Nap felé törekednek. Ő is a sötétből a fény felé akar csírázni.
A tragédiájának vagy elbukásának az oka tehát kizárólag a körülmények számlájára írható?
Nem mondanám, hogy teljes kudarc az övé! Sikere van a küzdésben, bár tény, hogy a története nem lesz kifejezett sikertörténet. De mégis partra evickél! Nehéz nem romantikusan beszélni a történetéről, mert a sikere alatt azt értem, hogy ugyan meghal, de a halála előtt pont sikerül életre kelnie. Meg tudja nyitni a szívét valakinek, ami addig nem történt meg vele, képes lesz ő is szeretni. Ezt nevezem annak, hogy életre kel.
Csak ne szólna közbe az a csúnya pénz…
A próbákon sokat beszéltünk a történetnek erről a vetületéről. Én úgy látom, és ez nem csak a 19. századra érvényes, hogy az, hogy az emberi viszonyok rendszerébe bekerült ez a közvetítőeszköz, a pénz, legyen bár formailag papír, kavics, kagyló vagy akármi, eltávolította egymástól az embereket. Olyan távolságot okoz közöttünk, mintha csak kesztyűben tudnánk simogatni egymást. Pedig meggyőződésem, hogy úgyis meg tudnánk élni a világban, hogy nincs pénz.
A regényben, még mielőtt Dumas belekezdene a történet elmesélésébe, egy szakaszt annak szentel, hogy apológiát írjon a kurtizánoknak. Szükségét érzi tehát, hogy már az elején felmentse a hősnőjét. Neked is kellett efféle „belépő”, mielőtt foglalkozni kezdtél a szereppel, kellett keresned magadban, hogy fel tudod-e erkölcsileg menteni, vagy evidens volt számodra, hogy ő pozitív szereplő?
Nem könnyű kérdés. Nem mondanám semmiképp, hogy Marguarite megvetendő vagy elítélendő. Semmi olyat nem találok a viselkedésében, amit megvetnék, és ez nem csak azért van, mert empátiával olvastam, törekedve arra, hogy megértsem, mit miért csinál. Az lenne elítélendő, hogy prostituált? Hogy elhagyja a szerelmét a végén, bármi legyen is rá az ok? Ezeket sem találom alantas, aljas, gonosz dolgoknak. Nem kellett magamban mentegetni őt, inkább megérteni és megérezni a szenvedélyességét, az impulzivitását és ezt megkeresni magamban, aki talán nem vagyok ennyire szélsőséges, aki picit józanabb és gyávább vagyok. Igen, őt bátrabbnak találom, mint saját magamat.
Szerinted jól visszhangzó történet ez ma?
Ahogy a kockának hat oldala van, ennek a történetnek is legalább van ennyi. Egyik oldala, ami a pénz szerepéről szól, ma is éppúgy megélhető. De sok minden mást is lehet kötni a mai, 21. századi életünkhöz, párhuzamba lehet hozni a színházi működéssel, művészléttel, a társasági élettel, hogy hogyan figyelünk vagy nem figyelünk egymásra ebben az anyagias világban. Nekem a legfontosabb ebben a történetben, ami talán minden században érvényes, az a remény, amit tartalmaz. Valami remény sugárzik nekem ebből a történetből, hogy van jó és van tisztaság, szeretet, önfeláldozás, tiszta szerelem ebben a világban. Van és ugyanolyan érvényesen létezik, mint a pénz vagy bármi más dolog.
A történetbéli szerelmedet, Armand Duvalt Kiss Gergely Máté játssza. Egy világraszóló szerelemet kell kettőtöknek felmutatnia a darabban. Hogyan sikerült összehangolódnotok?
Az Idiótában játszottunk már együtt 2018-ban. A próbafolyamat elején viccelődtem azzal, hogy fordítva kellett volna osztani a szerepeket. Armand rajong Marguerite iránt, engem pedig mindig legnyűgöz Geri játéka, az intenzitása, az érzékenysége, és néha csak megszeppenten nézem, amit csinál. Nagyon inspiráló számomra, ahogy ő dolgozik. Én nagyon bízom benne, hogy jól meg tudjuk mutatni a főhősök szerelmét, mert őszinteséget és nyitottságot kapok, akkor is őszintén meg tudjuk beszélni, ha valami nem tetszik. Összecsiszolódni a szerepben játszópartnerekként egy lassú, hosszú folyamat, ahogy a történetben is lassan, hosszú folyamaton keresztül találnak egymásra a szerelmesek.
Techikailag meglehetősen különleges az előadás: teremről teremre vándoroltok, a Csokonai Irodalmi Labor egész terét bejárjátok. Ez nem veszi el azt a biztonságérzetet, amit a színpadi tér képes adni?
Engem inspirál ez a tér a stukkóival, a nagy ablakaival, a tánctermével, lelkesítően hat rám, mintha egy gazdag díszlet lenne. Rengeteg technikai kihívást jelent persze, hogy nem egy színpadon játszunk, a fény, a hang, a nézők elhelyezkedése mind megoldandó feladattá válik így, a termeknek rossz az akusztikája, mikroportokat kell használnunk. De amennyit „elvesz”, annyit ad is ez a megoldás.
Sardar Tagirovskyval ez az ötödik közös munkátok már. Számít ez a közös szakmai múlt?
Sokat számít, és úgy gondolom, azért dolgozunk újra most együtt, mert az korábbi munkákban jó volt együtt dolgoznunk. Már rögtön az első rendezésénél, amiben játszottam, azt éreztem, hogy értjük egymást, tudjuk dekódolni egymást, látja a belső törekvéseimet, tud bátorítani. Ez a bizalom és szakmai érdeklődés megmaradt bennem felé. Minden alkalommal kihívás elé állít, sokat tanulok mellette.
Játszottál már halált a színpadon?
Még nem, ez lesz az első halál! Ráadásul exhumálnak is, ami szerintem sokkal kegyetlenebb, mint eltemetni valakit, de tetszik nekem ez a naturalizmus, Dosztojevszkij jut róla eszembe. A Félkegyelműben is megvan ugyanez az ellenpontozás a szépség és a morbiditás között. Hozzátartozik ez is a romantikához: ahogy felmutatja a szerelem extatikusságát, ugyanúgy megmutatja az enyészet sokkoló és mellbevágó valóságát is.
Fotók: Máthé András
Kulin Borbála interjúja
