− Ha azt hallod – teszem azt − három évvel ezelőtt, hogy primadonna leszel egy KERO (Kerényi Miklós Gábor) rendezte darabban, kételkedve fogadtad volna a felvetést?
− Lehet, hogy nem hittem volna el, de nagyon-nagyon örültem a hirtelen adódott lehetőségnek. Régi vágyam volt, hogy részese legyek egy ilyen előadásnak, hogy ezt éppen a műfaj egyik nagy egyéniségétől kaptam meg, az felemelő élmény volt.
− Volt kiírt meghallgatás?
− Nem. Azért nem, mert megvolt a kész szereposztás az Operettszínház szereplőivel, de Somogyi-Tóth Dániel zeneigazgatónak énekeltem, és szerette volna, hogy KERO is mindenképpen meghallgasson egyszer. Egyik nap, épp Bajadér főpróbahetük volt az Operettszínházban, és megtette ezt a kivételt. Szünetben hallgatott meg és azt mondta: „Rendben. Érdemes megtanulni a szerepet.” Ennyi és ez a későbbiekben sem változott, maradt a bizonytalanság. Nem tudtam, lesz-e lehetőség vagy sem. Majd egyik szombat este, próba után tíz óra körül hívtak, hogy „Enikő, tényleg tanuld a szerepet, méghozzá gyorsan, mert hétfőn próbád lesz.” Könnyebbség volt, hogy először Bori Tamással, KERO rendezőasszisztensével dolgoztunk, ő sok mindenben segített. Mikor megérkezett a próbákra Kerényi Miklós Gábor, instrukciók tömkelegét zúdította rám, s mégis az volt – kezdőként is − a könnyebbség, hogy egyértelműen instruált, szinte lefestette, mit szeretne, hogyan mozogjak, hogy legyen érzelemdúsabb a játékom.
− Ez utóbbi volt a legnehezebb?
− Igen és a rutintalanság. Legfőképp a prózai részek megoldásában. Féltem, hogy élővé tudom-e majd tenni ezeket a mondatokat. Egészen más megtanulni őket, és otthon elmondani hangosan, mint hitelesen eljátszani egy szituációban. Mai napig vannak bennem bizonytalanságok. Ehhez kell jól ismerni a karakter hátterét, és ebben a mester nagyon sokat segített. A közönségnek ismernie kell Marica csalódásait, hogy értse, miért elutasító és távolságtartó, sőt, talán fennhéjázó az első jelenetekben. A szövegben minden adott kezdetben, hogy a közönség ne szeresse Maricát, de nekem meg kell tudnom szerettetni. Vagy ami még nehezebb: az első részben két mondat adott, amiből ki kell derülnie, hogy Marica első látásra szerelmes lett Taszilóba. És mi ez a két mondat? „Kicsoda ön? És mit óhajt?” Szóval nem egyszerű (nevet), még akkor sem, ha régebben már több dalrészletet énekeltem a Maricából.
− Már kislánykorodban is dédelgetett álmod volt az énekesi karrier? Egyenesen vezetett az út egy énekkarba?
− Egyértelmű volt. Anyukám (akinek nagyon sokat köszönhetek) mesélte, én nem emlékszem rá, hogy hatévesen azt mondtam, én énekesnő szeretnék lenni. Egy emlékem épp a színházhoz fűződik: a karzaton ülünk és Figaro belépőjét hallgatjuk, ez
az emlékkép mélyen megragadt bennem. Már általános iskolában is zenetagozatra jártam, hat évig csellóztam. Tizennégy éves koromban a csellótanárom ott volt egy koncertünkön, ahol szólót énekeltem, és megkérdezte, miért nem próbálom meg az ének szakot. Megpróbáltam és felvettek magánének szakra a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolába. Ekkor már biztos voltam benne, hogy az énekléssel szeretnék foglalkozni, így Miskolcra felvételiztem magánének szakra. A főiskola elvégzése után jött a fordulópont az életemben, hisz döntenem kellett, merre induljak: tanári pályát válasszak, vagy próbáljak énekesként elhelyezkedni. Hazajöttem Debrecenbe, és szeptemberben az énekkarba hirdettek felvételt. Jelentkeztem, sikerült. Egy év után volt épp a váltás a felsőoktatási rendszerben, indult a bolognai módszer, ezért elhatároztam, hogy megcsinálom a mesterképzést. Dr. Mohos Nagy Évánál végeztem operaének szakon.
− Én nagyon szeretek csapatban dolgozni, de tény, hogy az énekesi karrier kezdő lépése a kitörés. Valahol várakozás az énekkari tagság, igen, de én azt gondolom, hogy a képességeivel, tudásával nagyjából mindenki tisztában van. Ebben a szakmában, ha nem adatik meg a kiugrás lehetősége viszonylag fiatal korban, nagyon nehéz érvényesülni. Mindenki maga dönti el, meddig vár a lehetőségre, és mikor választja azt, hogy inkább az aktuális munkájában találja meg a kihívásokat és kiteljesedést.
− A jó trambulin. Már belül vagy, egyet ugrottál is. Mit gondolsz, lépsz vagy ugrasz?
− Idősebb kollégáim szokták mondani, hogy nagyon sok szerencse kell, jókor kell jó helyen lenni, és ez tényleg így van. Nehéz ezt így bevallani, de jókor voltam, jó helyen. A folytatás? Nem vagyok törtető, de nyitott vagyok bármilyen lehetőségre.
(lejegyezte: Vajland Judit)
