A cikk eredeti megjelenési helye: diszpolgar.hu
Edelényi Viviennek mindig egyértelmű volt, hogy színésznő lesz, de nem a klasszikus úton érkezett erre a pályára. Zenés és prózai, tragikus és komikus előadásokban egyaránt találkozhatunk vele a debreceni Csokonai Színház színpadán és a tantermi előadásokban. Szeret segíteni másoknak, küldetésének tekinti és példaértékűen teszi mindezt – a legnagyobb természetességgel, szeretettel és alázattal. A színház mellett önkéntességről, környezettudatosságról, szakmai és személyes céljairól beszélgettünk a művésznővel. Fiatalságából és közvetlenségéből adódik a tegező forma.
– Gyerekkorod óta készülsz a színi pályára?
– Azt hiszem, igen. Nem volt kérdés, hogy vonzanak a művészetek, de abszolút nem a klasszikusnak mondható utat jártam be. Ami azt illeti, nem is bánom! Néha fekete báránynak érzem magam, de megtanultam ebből előnyt kovácsolni. Már nem bánom, hogy nem lehet beskatulyázni. A Színház- és Filmművészeti Egyetemet több éves színházban eltöltött gyakorlati év után végeztem el Kocsis Gergely és Szűcs Artúr osztályában. Erről is azt gondolom, hogy pont ott és akkor történt, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és a legtöbbet tudta adni nekem. Drága szüleim kérésére lediplomáztam a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanító szakán is. Utólag felismertem, mekkora hálával tartozom nekik ezért. Nem csak új látásmódokat és perspektívákat kaptam az élethez és a szakmámhoz, de egy másik olyan segítő hivatás is a birtokomba került, aminek a gyakorlását abszolút küldetésemnek tekinthetem. Debrecenben és környékén az elmúlt években több mint kétszáz tantermi előadást játszottunk különböző iskolákban, ahol nagy hasznát vettem a pedagógiai módszerek elsajátításának. Szociálisan elég érzékeny vagyok. Akkor érzem igazán hasznosnak magam, ha adni, segíteni tudok.
– Ha jól tudom, a pandémia alatt önkénteskedtél és örökbe fogadtál egy óvodát, pontosabban egy alapítványt is. Mesélsz erről?
– A színházban a bezárások alatt is folyamatos volt a munka. Igényes online tartalmak születtek a nézőink számára, és több darabot is bepróbáltunk, amit startra készen, bármikor elővehetünk. A közönségünkkel viszont nem tudtunk személyesen kapcsolódni, ezért az ott felszabadult időt önkéntes munkára és jótékonykodásra tudtam fordítani. Kötelességemnek éreztem, hogy támogassak rászoruló közösségeket. Mérhetetlen nagy volt a hála bennem a szeretteim és jómagam helyzetéért, ezért evidenciának vettem, hogy ha megtehetem, hogy segítsek, akkor azt meg is teszem. A második hullám alatt egy konyhán végeztem önkéntes munkát, hogy aztán az általunk elkészített ételeket kiszállítsák a rászorulóknak. Az Immanuel Otthonban gondozott gyermekek szüleivel, többségében édesanyákkal pedig van törekvésünk arra, hogy időről-időre találkozzunk és létrejöhessen egy kör, ahol őszintén beszélgethetünk egy kávé mellett. Ez manapság az egészségünk megőrzése érdekében is különösen fontos. Kardos Erika nevéhez fűződik ez a projekt, ő hívott magukhoz engem is. Örömmel mentem és bízom benne, hogy tudtam vinni egy kis vidámságot közéjük. Ezt követően regisztráltam az „örökbe fogadok egy ovit” mozgalom felületén, ahol lehetőséget kaptam, hogy támogathassam a SANSZ Hajdúszovát Hátrányos Helyzetben Élők Jövőjéért Egyesületet. A Színészház aljában helyeztem el dobozokat, ládákat, amiket az ott dolgozó kollégáim segítségével pár nap alatt tele is raktunk. Nagy volt az öröm, hiszen egy civil összefogás eredményeként megtöltöttünk egy egész kamiont adományokkal, amit aztán el is juttathattunk a rászoruló családoknak. Büszke voltam a társaimra, a közösségemre. Közös az érdem. Sok jó minőségű és hasznos ruhát, tárgyat, bútort pakoltunk össze, amit tovább tudtunk adni. A rászorulóknak hatalmas segítség, nekünk pedig öröm. Ezen kívül a környezetünket se terheljük, ha körforgásban tartjuk ezeket a használati cikkeket – amilyen időket élünk, ez nem elhanyagolható szempont!
– Mi motivál egy nehéz időszakban?
– A közösségünk ereje. Mázlista vagyok, mert csillogóan tehetséges és különleges színészkollégák vesznek körül, akik inspirálóan hatnak rám. Folyamatosan építkezünk, nem rombolunk, és az olykor adódó feszültségekből is tudunk profitálni. A mai világban ezt a mechanizmust becsülni kell. Továbbá a nézők szeretete, a számtalan kedves üzenet, támogató levél, vagy utcán elkapott mosoly, amelynek azt hiszem, legnagyobb része a Padláshoz kapcsolódik. Álmomban sem gondoltam, hogy az előadásunk után ekkora szeretet-cunami árad ránk. 2018 decembere óta játsszuk ezt a darabot, és a mai napig követelik a nézők. Sokan többedik alkalommal is látni szeretnék. Ez a tény önmagában nagy öröm és képes motiválni. De a tudatos munka és erőbefektetés is ugyanannyira fontos. Megtanultam szorgalmasnak lenni. Nemrég vettem részt Paolo Antonio Simioni mesterkurzusán, ahol az augusztusban kezdetét vevő A kaméliás hölgy próbáira kicsit előredolgozva végeztem kutatómunkát a darabbal. Hihetetlenül hasznos és intenzív öt nap volt.
– Van olyan műfaj, ami közelebb áll hozzád?
– A magyar színésznők nagyon szeretik a drámát – a fent említett kurzuson fogalmazott így egy olasz nemzetiségű hölgy. Azt hiszem, igaza van! Magam is szeretek mélyre ásni, de emellett rendkívül élvezem a könnyed, humoros darabokat is, ami nem jelenti azt, hogy kevesebb erőbefektetéssel vagy munkával járna egy ilyen karakter megformálása. Nehéz feladat tud lenni, ugyanakkor izgalmas is. Ezen felül a zenés műfaj az, amit közel érzek magamhoz, ebben is folyamatosan fejlesztem magam.
– Mik voltak a legmeghatározóbb szerepeid?
– A Padlás kapcsán már említettem, hogy rengeteg szeretetet és figyelmet kaptam a nézőktől. Ez egy fontos darab, amit kicsik-nagyok egyaránt szeretnek, mindenki számára megtalálható benne a varázslat. Talán ez az az előadás, ami után a legtöbb visszajelzést kaptam a nézőktől. Számtalan levelet, amelyben megköszönik az élményt, leírják, hogy mennyire szeretik az előadást és bennünket is. Azt hiszem, hihetetlenül hiányzik a közönségnek ez a musical. Rendkívül meghatározó volt az első színházi tantermi előadás, amiben részt vettem, a Rómeó és Júlia történetét feldolgozó Verona, 1301. Ennél a műfajnál kézzelfoghatóbbá vált a nézők közelsége és a sok interakció miatt, hogy mennyire hasznos az a munka, amit a CSIP (Csokonai Ifjúsági Program) előadásain belül végzünk. A diákok lehet, hogy csak kérdéseket, de jobb esetben válaszokat és adott helyzetre megoldásokat is kaphatnak, vagy akár új látásmódokat, tág és szabad perspektívákat. Olyan soha nem fordul elő, hogy a velük töltött pár óra ne adna nekik valami újat. Hálás vagyok, hogy ennek a részese lehettem. Nem sok kortársammal fordul elő, hogy fiatal színésznőként nem csak Júliát, hanem Lőrinc barátot és Benvoliot is eljátszhatja ebben a világirodalmi remekműben. Nekem megadatott. Továbbá nagy kedvencem Sutu az Ajtó című előadásban. De kiemelkedő és emlékezetes a Nyolc nő is, amit Keszég László rendezett. A vele való találkozás ott és akkor nagyon jót tett nekem. A belém vetett hite erőt adott, mert megengedte, sőt biztatott arra, hogy higgyek magamban.
– Van példaképed?
– A szüleim példaként vannak előttem. Csodálatos emberek, akik nyitottságra, szabadságra neveltek engem és a húgomat. Szeretnék majd olyan szeretetteljes közeget teremteni a saját családomnak, amilyet ők is képesek voltak létrehozni nekünk. A nálunk fellelhető sokszínűség varázslatos. Édesapám családja az Eichberger vezetéknévről magyarosított a második világháborút követően, miután volt erejük és szerencséjük túlélni a zsidóüldözést. Édesanyám felmenői pedig keresztény, hithű római katolikus emberek, akik még a legnagyobb szegénységben is szeretetben, békességben éltek, és nemcsak egymást segítették, hanem az arra rászorulókat is. Hálás vagyok, hogy egy olyan környezetben nőttem fel, ahol bátran feltehettem a kérdéseimet, ahol szabadon találhattam meg az utam a hitemhez. Azt hiszem megkaptam a családomtól az egyik legnagyobb kulcsot az élethez – az eltérő hit és a sokféleség nem széthúzott, hanem mindig összetartott és egy irányba vezetett.
– Melyek azok a tulajdonságaid, amik előrevittek? Van olyan, ami hátráltat?
– Ami előrevisz, az a pozitív életszemléletem, alapvető vidámság és nyitottság az életre. A legnehezebb helyzetekben is próbálom megtalálni a jót, a fényt, és belekapaszkodni a reménybe. Nagyon szeretem az embereket és nincsenek alapvető gátlásaim abban, hogy valamilyen félelem okán ne mutassam ki a rajongásom feléjük. Néha én is elfáradok, van olyan, hogy introvertált, zárkózott vagyok, amikor saját magam hátráltatom, de hamar veszek új lendületet.
– Mivel szereted tölteni a szabadidőd?
– Csak úgy, mint a többség, általában én is a szeretteimmel töltöm legszívesebben az időt, de csak miután a társadalomnak valamilyen formán hasznára voltam. Ezen kívül valódi szenvedélyem a turkálók felfedezése, ami bálabontás után a legjobb. Úgy szocializálódtam, hogy használt ruhát venni olcsón nagyon vagány. Gyermekként ezt láttam anyukámtól és a nagymamámtól, és felnőttként, én sem teszek másként. Van egy szokásunk a barátaimmal, ami mára tradícióvá nőtte ki magát. Ennek azt a nevet adtuk, hogy Vivi-turi. Ilyenkor gazdát cserélnek azok a ruhadarabok, amelyek valaki másnak jobban tetszenek, jobban állnak vagy csak simán nagyobb szükség van rá. Használt ruhát venni menő! Az utóbbi évek nagy tanulsága pedig, hogy mindezt mértéktartással és körültekintéssel tegyük. A fenntarthatóság és környezettudatosság szempontjai mára megkerülhetetlenek. Elhivatott vagyok emellett. A világgal történt fájdalmas események hatására pedig megtanultam elcsendesedni, tudatosan fókuszálni a számomra valóban fontosnak és értékesnek tartott pillanatokra, ügyekre, emberekre. A közösségi média felületein eltöltött időt főként csak a munkámból fakadó posztokra minimalizáltam. Azt tapasztalom, hogy annak ellenére, hogy ezeknek a felületeknek éppen az volna a célja, hogy összekösse az embereket, mégis ugyanakkora a veszélye a széthúzásnak, akár rombolásnak is. Számomra sokkal fontosabbá vált, hogy minőségi időt töltsek el az életemben.
– Ha visszamehetnél az időben, másként alakítanád az életed? Mik a terveid a jövőre nézve?
– Nem az lennék, aki vagyok, ha nem hozok meg rossz döntéseket, vagy, ha nem értek volna negatív élmények. Összességében nem változtatnék semmin. Célom a folyamatos fejlődés szakmailag és emberileg. Azt gondolom, sokféle karriert építhet egy színész, én nem vágyódom el Debrecenből. Szeretem a színházam, szeretem Debrecent. Ha létezne egy időgép, amivel üzenhetnék valamit a régi önmagamnak, akkor azt mondanám, hogy „Húzd ki magad és legyél büszke, mert sokkal többre vagy képes, mint azt gondolod!”
Hreskó Anita
