Beszélgetés Varga Donát operaénekessel a Csokonai Színház februári Rossini-bemutatója kapcsán
– Ritkán elővett darabja az operatörténetnek Rossini Ory grófja című vígoperája. Azt mondják, azért, mert olyan énekesi kvalitásokat igényel, amihez nehéz megfelelő előadót találni. A címszereplőnek egy jópofa, könnyed figurát kell alakítania, miközben énekesként igen komoly technikai kihívásokat kell megoldania.
– Valóban van egy efféle kettőssége ennek a szerepnek. Ugyanakkor nagyon jól komponálta meg Rossini ezt az operát. Ha megvan az énekesnek az ehhez a szerephez szükséges regisztere (ami valóban egy külön „fach” az énekesek körében, a „Rossini-tenor”), akkor – bár valóban nagy energiákat kell bevetni, hogy tökéletesen énekeljen – mégis, a szólamának könnyedsége, játékossága, virtuozitása támogatja a karakter megformálásában. Számomra is izgalmas kihívás, Rossini-áriákat már korábban is énekeltem, de teljes Rossini-darabot most éneklek először.
– Mozartot azonban sokat énekelt már. Nagyon más énekesi hozzáállást igényel Mozartot és Rossinit énekelni?
– Más, bár persze sokban hasonlít is. Mozartnál nagyon jól ki lehet tanulni, hogy a lágét jól bírja az ember, de Mozartnál egy bizonyos magasságnál nem kell feljebb menni. Rossini még egy kvarttal feljebb megy. Így hát Ory grófját énekelni egy jó lehetőség, hogy megmutassa az ember, mire képes. Valóban bravúros szerep.
– Említette, hogy a szólam zeneisége mennyire támogatja a figura megformálását. Humorosságban is érvényes ez? A zene hogyan tud humoros lenni?
– Rengeteg zenei humor, pikantéria van a darabban! Például, ahogy nagyon gyorsan váltakoznak a komolynak tűnő, szép, dallamos részek a virtuóz, szinte hihetetlennek tűnő technikai megoldásokkal. Az a nagyszerű a darabban, hogy nagy teret ad az előadók, a rendező kreativitásának, hiszen a karaktereket nagyon sokféleképpen lehet megformálni. A darab előadás-történetére visszatekintve látható is, mennyire másmilyen felfogásban készültek az egyes előadások. Az Ory grófjában nincsenek kőbe vésett karakterek. Ha már Mozartot emlegettük, egy Tamino például sokkal „stabilabb” figura, sokkal kevesebb mozgástér van a megformálásához.
– Itt, Debrecenben magyarul fog megszólalni a darab. Hogyan viszonyul a magyar fordításhoz?
– Egy jól sikerült idegen nyelvű szövegkönyv magyarra való átültetése mindig nagyon nehéz kérdés. Fennáll a veszély, hogy nem lesz olyan jó, mint az eredeti. Viszont, ha azt akarjuk, hogy a közönség értse a darabot, akkor le kell fordítani, sőt, érthetően is kell elénekelni. Sokat molyolunk azon a próbák alatt, hogy a zenéhez igazítsuk a szöveget. Magánhangzókat, szavakat cserélünk ki, mondatokat, szórendet cserélünk fel, hogy énekelhetőbb legyen. Ráadásul énekestől is függ, hogy kinek mi a kényelmesebb. A szövegkönyv, amiből most dolgozunk, magán viseli a 9-10 évvel ezelőtti szegedi előadás „nyomát”, követhető benne, hogy az akkori előadók hogyan szabták „saját testre” a szöveget. Itt Rossininél külön nehézség, hogy a francia nyelvnek megvan az a könnyedsége, a nazalitása révén, ami nem csak a könnyed stílushoz kell, de ami segít ezt a lágét énekelni. Magyarra fordítva a szövegnek ez az adottsága eltűnik.
– Hogy érzi, milyen lesz a debreceni előadás?
– Természetesen úgy, hogy ez lesz az eddigi legjobb! A debreceni egész más hozzáállással, más stílusérzékkel készül, mint a korábbi szegedi előadás. Nagyon izgalmas vállalkozás, nagyon várjuk már a bemutatót.
