Őrültek elől nincs menekvés: az Amalfi hercegnő a Csokonai Színház filmvásznán

Habár a Shakespeare-kortárs drámaírónak, John Websternek remek vígjátékírói vénája volt, az utókor számára mégis két tragédiája, A fehér ördög és az Amalfi hercegnő kapcsán maradt fenn a neve. A kettő közül az utóbbit láthatta a debreceni Csokonai Színház közönsége február 21-én a londoni Shakespeare’s Globe Színház Sam Wanamaker Playhouse elnevezésű játszóhelyéről, felvételről.

A dráma főszereplőjének, a hercegnőnek a története valódi eseményeken alapszik, amelyek a 16. század eleji Itáliába kalauzolnak bennünket. A hercegnő alakját valószínűleg Giovanna d’ Aragona ihlette, aki tizenkét évesen ment férjhez az Amalfi hercegségét megöröklő Alfonso Piccolominihez. Amikor Piccolomini meghalt, az asszony lett a hercegség örököse. Antonio Bologna ebben a hercegségben szolgált intézőként. Egymásba szerettek, titokban házasságot kötöttek, s frigyükből három gyermek született. Giovanna egy zarándoklat ürügyén elhagyta Amalfi városát, és Anconában találkozott a kedvesével, Antonióval. A hercegnőt azonban a bosszúszomjas bátyjai – megtorlandó a rangon alul kötött, ráadásul második házasságát – fogságba ejtették két kisebb gyermekével, s végeztek vele, Antoniót pedig Milánó egyik utcáján szúrták le.

Webster a drámája megírásakor az ezt a valós történetet feldolgozó művekre támaszkodott. Bandello egyik novelláját, illetve annak angol és francia fordítását, vagyis Painter A gyönyör palotája és Belleforest Tragikus történetek című művét használta fel, csakhogy ez a felhasználás szokatlan, s rendkívül érdekes módon történt. A Painter- és a Belleforest-művek ugyanis a késő-középkori erkölcsnek megfelelően még elítélően szólnak a rangon aluli házasságról, önzéssel, a vallási parancsok semmibevételével, a társadalmi különbségek figyelmen kívül hagyásával vádolják a hercegnőt, s viselkedését intő példaként állítják a meggondolatlanok és könnyűvérűek elé. Webster viszont a drámájában épp ezzel a korszellemmel, ezzel az erkölcsi ítélethalmazzal száll szembe, amikor mély együttérzéssel ábrázolja a hercegnő és Antonio szerelmét. Az együttérzés azonban nem vethet gátat a hercegnő fivérei képviselte vak végzetszerűségnek, azon gonosz erők tombolásának, amelyeknek a hősök mégis áldozataivá válnak. A kornak megfelelően valódi rémdráma bontakozik ki Webster tollából, s ezt a rémdrámát Dominic Dromgoole Globe Színházbéli rendezése is hűen tükrözi.

A Webster-dráma történéseit rendkívül pontosan követő Dromgoole-rendezésben az előadás magját a személyiség autonómiájának, függetlenségének, sőt, integritásának a megőrzési nehézsége, lehetetlensége képezi, hisz olyan erőkkel kell megküzdenie, amelyek kiszámíthatatlanságuk miatt végzetesek. Túl vannak az értelem határain, bármikor lecsaphatnak, bármikor megsemmisíthetik azt, aki ellenük lázadni mer.

A hercegnő számára, akit Russel darabjában a csodálatos Gemma Arterton alakít, az autonómiájához az is hozzátartozik, hogy ahhoz menjen férjhez, akihez ő akar. Őszinte szerelmi érzéséért is képes bármit megtenni. Ezért mer szembeszállni a két bátyja, Ferdinánd (David Dawson) és a bíboros (James Garnon) akaratával, s titokban mégis férjhez menni választottjához, Antonióhoz. A hercegnő erős személyiségét tükrözi, hogy ő választ: ő dönt úgy, hogy második férje az intézője, Antonio lesz, s férfi ebbe mindössze beleegyezhet. Ám azt még a hercegnő sem sejtheti, hogy bátyjai személyében nem csak két gonosz, hanem két őrült alakkal áll szemben, akik közül Ferdinánd ráadásul a csendes és dühöngő őrült kategóriája között valahol félúton, s ezért a legveszélyesebb tudatállapotban van. A rendező Ferdinánd herceg őrületéhez talán nem is találhatott volna jobb karaktert David Dawsonénál, aki kinézetével teljes mértékben képes megtéveszteni a környezetét: egy jó kiállású, helyes, ráadásul szelíd arcú férfi ő, akiről nem is feltételeznénk, hogy ártani tudna bárkinek is, pláne nem a húgának, akiről kiderül, hogy nem is csak a húga, hanem az ikertestvére. Ám amikor Bosolát (Sean Gilder) – főlovászi minőségében – oda helyezi a hercegnő mellé kémkedni, már sejtjük, hogy őt az akarata, bármilyen gonosz akarata keresztülvitelében semmi sem tudja meggátolni. S amikor értesül róla, hogy húga a tiltása ellenére mégis, másodszor is férjhez ment, sőt, ahogy ő fogalmaz, „fattyakat” is szült, ez a csendes őrült egyfelől dühöngő őrültként fogadja meg, hogy végez a „kurvává lett” húgával, másfelől a maga irracionális logikájával – őrültként – ő maga akarja az őrületbe kergetni a húgát. Az előadás egyértelműen leghatásosabb része ez: mivel megfogadja, hogy nem kívánja többé látni „megesett” húgát, sötétben találkozik vele, ahol „békítő jobbot” nyújt a hercegnőnek – egy halott férfi jobb kezét, s aztán a sötétben, kocsin betol két véres hullát ábrázoló bábut, hogy a hercegnő azt hihesse, a férje és a legnagyobb fia fekszik ott holtan. A hercegnő őrületbe kergetése azonban nem jár sikerrel: itt szembesülünk vele, hogy mennyire erős, bátor asszony ő, aki nem fél – férje és kisfia vélt halála után végképp nem fél – a haláltól sem. Büszkén vállalja tettét, s büszkén megy a halálba.