(Forrás: http://www.dehir.hu/) 2019. 01. 06. Gyürky Katalin
Debrecen – Járt a Csokonaiban nézőként, játszott a Deszkán, most a debreceni társulatot erősíti Hajdu Imelda. Rögtön két erős szerepben is láthatjuk. Interjú.
Ez az első évada a Csokonai Színháznál, és, ha lehet mondani, rögtön „mélyvízbe dobták”: a Jeles András rendezte, három szereplős Júlia kisasszonyban Hajdu Imeldára osztották Kristin szerepét.
Dehir.hu: Hogyan állt hozzá ehhez a szerephez? Szerette ezt a karaktert? Milyen volt a közös munka a próbák során?
Hajdu Imelda: Valóban egy sűrű próbafolyamat volt, de én kimondottan szerettem. Nem is annyira éreztem mélyvíznek, mert bizalommal, hittel tudtam részt venni az egészben, és ez fenntartott. Ez a bizalom már az első találkozásnál, az olvasópróbán kialakult bennem. Részletező munkával eltöltött, bensőséges próbák voltak ezek és azt érzem, hogy „szélesedtem”. Jeles Andrással találkozni már maga egy birodalom-séta. Rendkívüli embernek tartom, aki olyan izgalmas perspektívákat tárt elénk, és olyan összetett érzék-valóságot állított fel, ami megkövetelte a nyitva maradást, a hétköznapiságtól való elrugaszkodást. A próbaidő előre haladtával meg kellett vívnom a saját kis harcaimat, de a hangsúly az egészen volt, a létrejövő előadáson. Abban kell hinnem és akkor talán a sorozatos és sokszor általánosnak mondható akadályok háttérbe szorulnak. Egyszóval nem volt idő a saját félelmeimre, bizonytalanságaimra, és megfelelési kényszeremre, tudtam, hogy bármi is történik én itt tartok most, és ezt vállalnom kell. Holnap talán már máshol, azután meg még… – és így tovább.
Én inkább a folyamatokat szeretem figyelni, mintsem pozíciókat felállítani, lezárt megfejtések mögé bújni. Nem úgy, mint Kristin. Ő a belső törvényei mögül nyilatkozik, számára a dolgok nem felülírhatók, olyan, mintha a világot és benne az embert egy függvény szerint értelmezné. Kristin karakterét azt hiszem senkinek nem nehéz megértenie, eléggé adott az ő pozíciója, célja, állásfoglalása. Csak a múltja marad teljes sötétben. Meghatározó az igazságérzete, nagyon erős kritikát gyakorol a környezetére, még ha nem is mondja ki. Számomra Kristin tételmondata az, amikor kijelenti: „Mindig tudtam, mivel tartozom magamnak”. A szűkszavú, érdes, de helyzetéből adódóan is alázatos, megviselt, istenhitbe menekülő nő képe nem idegen a számomra, az otthoni környezetemben élő nők erőteljesen hasonlítanak rá. Ezért is volt valahol félelmetes az, hogy mennyire tudtam őt szeretni, és érteni az első perctől kezdve, mert alapvetően teljesen más személyiségnek gondolom magam, mégis valami hazatalált bennem általa.
Dehir.hu: Az Augusztus Oklahomában című darabban Johnna szerepében láthatja a közönség, egy szintén szűkszavú, szigorú és emellett szinte az egyetlen „normális” karakter szerepében. A két eddigi szerepe közül melyik áll közelebb Önhöz?
Hajdu Imelda: Az Augusztus Oklahomában már egy merőben eltérő világ, azon belül is a kulturális idegenség gúnyos félelmének tárgyaként megjelenő Johnna pedig még távolabbinak tűnt. A belém vetett bizalom és az „útjelző táblák” pontossága, bősége hozta közel őt hozzám. Ő jelenség, létezés inkább. Johnnánál szintén egyfajta igazságérzet dominál. Ezt érzem a legerősebb hasonlóságnak, összefüggésnek az eddig játszott két szerepben, és ez izgalmasnak hat a saját életemre nézve is. Johnna ösztönössége, ereje, és tisztasága mindig kíváncsivá tesz. Sokszor érzem azt, hogy ezt a létezést nagyon pontosan újra és újra kell fogalmazni. Ezt a mezítlábas indián repülést, amit most már nagyon megszerettem. Azt hiszem, mindkét szerep közel áll hozzám, persze más-más tekintetben, hiszen eltérő felismeréseket nyertem általuk.
Dehir.hu: Hogy érzi magát a társulatban, és a városban, Debrecenben?
Hajdu Imelda: Nagyon jól, a társulatban és a városban is. Bár még közel sem mondhatom, hogy ismerem Debrecent, de amit eddig érzékeltem belőle, az jó hatással van rám. Szeretem, hogy különböző kultúrájú emberek jönnek szembe az utcán, ez ingerdúsabbá tesz egy környezetet. A társulat pedig nagyon befogadó, emberi és törődő. Van kivel őszintén beszélni és van kiktől tanulni, nagyon is. Legalább is én ezt tapasztaltam. Olyan itt, mint amikor megérkezel és már várnak rád az állomáson.
Dehir.hu: Mesélne arról, hogyan került a társulathoz?
Hajdu Imelda: Már korábban is voltam a Csokonai Színházban előadásokat nézni és a Deszka Fesztiválon is. Két volt egyetemi osztálytársam és jó barátom már a társulat tagjai voltak, így nem volt ismeretlen az itteni környezet. Szerettem volna idejönni, amikor pedig a körülmények úgy adódtak, megkerestem Gemza Pétert és elutaztam hozzá egy beszélgetésre.
Dehir.hu: Miért választotta a színészi szakmát? Hogyan tudott ezen a pályán Csíkszeredáról elindulni?
Hajdu Imelda: Azt hiszem, hogy engem is a megfelelő emberek, történések és az ösztönös meglátásaim tereltek a színház felé. Figyelni, szeretni, és olykor „belépni” tanultam otthon vagyis igazából akkor jelen lenni, amikor arra szükség van. Nem a bátorságom vagy az érvényesülési vágy hajtott, hiszen még mindig gyávának tartom magam a vágyaimhoz képest.
Nem kimondottan színésznő akartam lenni, hanem színészetet értő ember. Már nyolcadik osztályban, az iskolai színjátszó kör kapcsán kialakult bennem az érdeklődés a színház iránt. Folyamatosan kíváncsivá tett és tesz, azt éreztem akkor, hogy „na, végre valami, amit nem lehet megunni”. Nagy hatással voltak rám a gimnáziumi évek és ezen belül is, az osztályfőnöknőm, Bara Katalin, aki gondolkodni, érteni, vágyni tanított minket, dolgozni és elmélyülni. Emellett a versmondó versenyek és a művészeti nevelés mind olyan tényezők voltak, amik egyre világosabbá tették a számomra, hogy a színházban egy végtelenített kifejezés lehetséges. Nagyon remélem, hogy idős koromban is rengeteg olyan történés vagy dimenzió lesz még, amit nem fogok érteni.
