Az 5. nap krónikájához hozzátartozik, hogy a délelőtti szakmai beszélgetésen „a bölcsek” egyöntetűen elismerő szavakkal méltatták a Romankovics Edit és rendezőként Sereglei András által jegyzett, Talpuk alatt című beavató előadást (koreográfus: Juhász Zsolt), mely a Nemzeti Táncszínház, a Duna Táncműhely és a Káva Kulturális Műhely közös produkciója. Ugyanezen a beszélgetésen Visky András Pass Andrea A vándorkutyájáról szólva azt mondta, hogy az előadás egy pontján komolyan felmerült benne: a Petrik Andrea játszotta Edina – személyes kétségbeesésétől motiváltan – meg fogja ölni a bulizó szülők óvodáskorú gyermekeit (köztük a sajátját).
Ez a felvetés mély nyomot hagyott bennem. Szó se róla, eme szörnyű, „médeiás” dramaturgiai csavar (is) belefért volna a darabba, ahogy még számos egyéb motívum is belefért volna, sőt: bele is fért. Mint ahogy az Eltűnő ingerekbe is… Bennem ez a két Pass-előadás megerősítette azt a régóta érlelődő véleményt, hogy tudniillik jelenünk színházcsinálói minden egyes előadásba, ahogy a csövön kifér, mindig mindent igyekeznek belegyömöszölni. Ez egyfajta posztlukácsi intenzív totalitás lehet, vagy inkább újszerű totális intenzitásra törekvés, melynek erőteljes nyomait az 5. nap mindhárom általam is látott előadásában felfedezhettem.
Még Gimesi Dóra Hamupipőkéjében is (győri Vaskakas Bábszínház)… Ezt az előadást azonban nem a dramaturgiai szálak burjánzása teszi intenzívvé, hanem az az alkotói szándék, hogy egy nagycsalád valamennyi generációjának színházi igényeit kielégítse. Ez a nemes cél inkább tetszetős, mint megvalósítható, a Tengely Gábor rendezte előadás is sok-sok egyéb erénye miatt jó, nem pedig azért, mert egyaránt sikerülne hatnia kisgyerekre, kamaszra, felnőttre. Szerintem leginkább a (nagyszülő korú) felnőttek élvezik a produkciót, mert ügyesek, kedvesek, és ha kell, markáns színészi eszközökkel játszanak a szereplők, továbbá szép, mesebeli-operettes jelmezekben gyakran táncolnak és dalra is fakadnak (mindezt megbízható színvonalon teszik). Persze a gyerekeket sem hagyja hidegen a játék, még ha igaz is a gyakran közhelyszerűen felemlegetett észrevétel, hogy ti. sokkal több játékos interaktivitásra vágynának. Ez a sóvárgó gyermektekintetekből konkrétan is kiolvasható, amikor Szúkenyik Tamás, az Apa nagy ágyúgolyó-labdákat görget végig a nézőtéren, de valamiért csak keveset ad át belőlük a lelkesen nyújtogatott gyermekkezekbe.
A győri Vaskakas-Hamupipőke legokosabb szépsége az, hogy ízig-vérig mai „gyerekeket” és felnőtteket öltöztet a régies, Grimm fivérek korára hajazó jelmezekbe. Hamupipőke (Nagy Petra) egy nehezen kezelhető, gátlásos, ám akaratos, de igen szerethető szemüveges kiskamasz lány, az álmok Királyfia (Vitányi-Juhász István) szintén kicsit sem tökéletes, sőt, sokkal inkább igen problémás lúzer, aki egyáltalán nem akar igazodni a megszabott országos (és családi) rendhez. Szerelmük azért lobban lángra, mert megismerkedésük első pillanatától fogva saját értékükön kezelik és szeretik meg egymást – ez valóban reményt adhat számtalan önbizalomhiánnyal küzdő kamasznak.
De ha a teátrális külsőségek idegenek e korcsoportnak, nem teszik magukévá a látottakat. Körülöttem, a nézőtéren igazi őszinte „kritikusok” ültek. A mellettem helyet foglaló két 12-13 éves forma kiskamasz fiú végig a kívülállását demonstrálta (persze lehet, hogy ez csak álca volt), elemükbe igazán csak a vége tapsnál jöttek, amikor felfedezték, hogy a közelükben néhány kortársuk műbalhéból ovációzik. Az előttem ülő óvodáskorú kolléga egy félhangos kérdése viszont komolyan elgondolkodtatott: azt nehezményezte ugyanis méltatlankodva, hogy miért nem látjuk a történetet, amit a szereplők elmesélnek (az Apa hajójának izgalmas-szomorú zátonyra futásáról esett éppen szó). Hát, igen, gyakran mondogatjuk, de lehet, fel sem fogjuk igazán, mennyire vizuális korban élünk.
Éva Enyedi Lear halála című (felnőtt) darabját Keszég László rendezte meg (a Miskolci Nemzeti Színház előadása). A felütés nagyszerű: Harsányi Attila Learjének inverz alteregója Rózsa Krisztián Bolondja (hasonlóra vannak fésülve-sminkelve, és az előbbi majdnem fekete, sötétszürke öltönyt visel, az utóbbi pedig majdnem fehér világosszürkét). Nyilván egy alak ellentétes énjei, ami eszmeileg és lélektanilag nagyon is fakad az eredeti Shakespeare-drámából. És marha jól szólalnak meg az elején: az apa-király háborogva a kisemmizettségén, mai modern apukaként felemlegeti, hogy annak idején mennyit kellett pelenkáznia a (mára hálátlan) lányait. Jó a vizuális és hangkörnyezet is: Zságer Varga Ákos a különböző zene és hangeffektek szolgáltatása mellett cinkos-jópofa elidegenítésként be-beszól az előadásba a színen levő hangpultból, mindeközben a több felületre megosztott videó-bejátszások is igényesek, érdekesek, tartalmasok. Még azt is érdeklődve követem, hogy egyszer csak „átcsusszanunk” egy elmeotthonba, ahol ápolt és ápoló viszonyaként értelmezhetjük a páros kapcsolatát, elgondolkodom azon is (és tetszik is), hogy „az anyák dicsőítése” motívumba mintha a két színész személyes vonatkozásait hoznák be, és még az sem zavar, hogy a szereplők néha szórakoztató-hangulatfestő szándékból mikrofont ragadva, ismert slágerdallamokra írt szövegeket énekelnek. Aztán valahol a Mónika show-paródia táján menthetetlenül besokallok (hiába kezdeményeznek a színészek rögtön utána egy „kvázi megmagyarázó” beszélgetést a publikummal), és onnantól már csak visszavonhatatlanul vergődök a rám zúduló teátrális intenzitásban.
Mintha az író-dramaturg minden bele akart volna írni ebbe az egy darabba, és mintha a rendező az erőszakos, direkt hatáskeltés potenciométerét csak felfelé tudná csavarni. Erre az előadásra különösen igaz, hogy a kevesebb sokkal több lehetne. A színészek nemcsak elképesztő játékteljesítményt nyújtanak, hanem tengernyi bölcsességgel, nem is követhető gondolati utalások tömegével is megajándékozzák a nagyérdeműt, miközben mindent elkövetnek azért is, hogy – akár triviálisan is – megnevettessenek minket. Sebaj! Nem az a jó fesztivál, amelyik csupa remekművet vonultat fel (nincs is ilyen rendezvény), hanem az, amelynek eseményei vitára ingerelnek és tanulságul szolgálnak.
Persze nem árt, ha akadnak egyértelműen kiemelkedő, jó produkciók is. Ilyen A lélek legszebb éjszakája az Örkény István Színház előadásában. Ha létezik székbe szögező, földbe verő, letaglózó előadás, hát ez ilyen. De a színre vitelében nincs szemernyi alkotói erőltetettség, túlzás sem. Mert itt a tartalom eleve megköveteli az intenzív, teátrális hatáskeltést, illetve a realista igényű történet-megjelenítés sallangok nélkül is maga a hatás. Ugyanis a Jászberényi Sándor írásai alapján készült előadás (szövegkönyv: Szabó-Székely Ármin) a valóságos földi pokolba vezeti el a nézőt.
Az infernális környezet, a folyamatos életveszély, a testközelben észlelt brutalitás, kegyetlen ölés az emberből kihozza (nincs is más választása) a féktelen ösztönlényt, aki csak túlélni, levezetni és kompenzálni akar – azért, hogy átélhesse a következő napot is. A drogok különböző kombinációinak hatása alatt cselekvő-emlékező, eleve két alakra bontottan (két színész által) megjelenített főhős alakjának színre vitelében nem erőltetett művészkedés a széteső képek, a variált real time vetítés és a meghökkentő gondolati és képi asszociációk eszközének intenzív alkalmazása, hanem témaadekvát módszer. Polgár Csaba rendező nem erőltet bele az előadásba semmi olyan kitérőt vagy felesleges pluszt, amely a mesterséges hatáskeltés célját szolgálná. Azt mutatja meg, amit akar, és belőle éppen annyit, amennyit elégnek tart. Lehet, hogy az intenzív színház korunk reális igénye, de akkor a jó színház elsősorban a téma kiválasztásától függ, és csak a hitchcocki és/vagy David Lynch-i hangulatban és képi világban megfogalmazott szörnyűség lehet trendi.
A borzalmak pusztán felsoroló jellegű bemutatásán azzal lép túl A lélek legszebb éjszakája, hogy ügyesen adagolva, végig ébren tartja a kérdést: miért is kell a pokol legmélyebb bugyrába alászállva, önként vállalni a közel-keleti háborús tudósító életmódját? A közismerten életrajzi ihletésű írás ad erre magánéleti magyarázatot is (a szerző a válása után menekül és kompenzál, illetve keresi új önmagát), de a darab végén levonódik egy, a konkrét iszonyattól elemelkedő általános (szomorú) tanulság is: a főhős maga fogalmazza meg, hogy a világ nem lesz jobb attól, ha megmutatjuk a borzalmait. A sok értelmetlen halál, szenvedés és bűn tudomásul vétele mellett ez a legborzalmasabb felismerés: mára a tudósítók hőskora is lejárt, az információáramlás korában az információ már nem érték, nem hatalom.
Az előadás két szereplője: Ficza István és Nagy Zsolt. Nagyszerűek, elbűvölők, hatásosak, kifinomultak, alakításuk szakmailag kidolgozott – és persze igen intenzív a játékuk, a jelenlétük.
Kutszegi Csaba
