A cikk eredeti megjelenési helye: dehir.hu
A cukrászdában előre mosolyognak rá. – Mit adhatok? – kérdezi a pultos hölgy. – Esetleg balfácánt vacsorára? Úgy tűnik, hiába választottunk külső helyszínt az interjúhoz, a színház vonzáskörzetében maradtunk…
Kulin Borbála: Fontosak az efféle visszajelzések? Vagy inkább így kérdezem: milyen vélemény az, ami igazán számít?
Mercs János: Jól esik, ha a nézőktől hallom, hogy tetszett nekik a darab, amiben játszom, és szeretnék még egyszer megnézni, vagy hogy alig várják, hogy sikerüljön jegyet szerezni a Játék a kastélybanra. Ezek mind jól esnek, miközben megtanultam fenntartásokkal kezelni, hiszen sokszor olyan előadáshoz is gratulálnak, ami szerintem kevésbé jó. Ilyenkor széttárom a karomat. Próbálom egyformán komolyan venni, amikor dicsérnek, és amikor kritizálnak.
Az utóbbiban is van részed?
Egy-egy munka kapcsán általában megkérdezek egy kollégát vagy olyan embert, akitől őszinte választ várhatok. Fiatal színészként követtem el olyan hibákat, hogy közvetlenül előadás előtt olvastam el egy-egy kritikát, és nem volt kedvem bemenni játszani. Vagy mert baromságokat írt az újságíró és nem volt köze a valósághoz, vagy mert igaza volt. De már edzettebb vagyok, és már én is minősítem a fejemben a kritikust, és nem veszek mindent olyan komolyan. Igyekszem magamban megtalálni a mércét.
Ez az edzettség mikorra érik be az emberben?
Úgy negyven körül elengedtem azt, hogy állandóan a külső reflexió számítson. Már nem akarok annyira megfelelni.
Az utóbbi években játszott számos szereped közül is kiemelkedett a Don Quijote.
Valamiért nem volt olyan, mint a többi, egy fontosabb pont volt, egy fontosabb előadás. Hogy ez mitől alakult így, az nagyon sok kis összetevőtől függ, és nem is tudom pontosan, de valóban kiemeltebb üggyé vált, mint általában egy előadás. Nem mintha egyébként félvállról venném a munkáimat.
Már az elején láttad, hogy ez más lesz, vagy közben alakult úgy?
Hogy milyenre sikerül egy előadás, egy színpadra adaptált regénynél még bonyolultabb folyamat, hiszen annyi felé el lehet vinni egy ekkora művet. De akár drámákra is igaz ez: az, hogy kivel dolgozol együtt, a rendező, a kollégák, milyen állapotban talál meg a feladat, ezek egyre fontosabbak. Semmire sem garancia egy jó drámában akár egy jó szerep sem, mert ott megvan az a veszély, hogy megmaradunk a szöveg kiszolgálásánál, és nem lépünk túl rajta, jó értelemben.
Ilja Bocsarnikovsszal (a Don Quijote című előadás rendezője) már korábban is dolgoztatok együtt.
Körülbelül tíz éve játszottuk a Hogyan nevezzelek című darabot, akkor ismerkedtünk meg. Állítólag meg is kérdeztem tőle olvasópróbán, furcsa hangsúllyal, hogy „te választottad ezt a szöveget?” Mert hogy nem a világirodalom legjobb szövegét hozta el. Fiatal srác volt, nem ismertük. Aztán utólag már nem meglepő módon, nagyon jó előadás született belőle. Majd jött a Három nővér, ami szintén nagyon kedves volt a szívemnek. A negyedik munka volt ez vele, de addigra már bíztam annyira benne, hogy reméltem, jó előadás születik belőle, de nem lehetett azt még az elején tudni.
Mikor megkapod a szereposztásokat, általában meglepődsz, vagy ezek egyeztetés révén születnek?
Nem tudok róluk előre, egyszer csak látom az emailt. Most a Makbettnél meglepődtem. Valamit képzel az ember magáról, mások meg mást látnak benne. A Don Quijoténél nem ért váratlanul, életkorban, karakterben illett hozzám, de a Makbettnél magamban kiosztottam már a saját verziómat, és abban nem én játszottam volna.
Általában van saját verziód?
Igen, összerak valamit az ember az alapján, hogy mit gondolsz, mit gondolnak rólad… Hét-nyolc éve azt hittem, hogy Mercutio szerepét fogom megkapni a Rómeó és Júliában, és rosszul esett, hogy azt Kiss Gergely Máté kapta, de máskor meg jó, hogy nem úgy látnak, ahogyan te saját magadat.
Mennyire befolyásolja a játékkedvedet, ami általában a színház körül zajlik itthon Magyarországon? Foglalkoztat a téma vagy kizárod?
Abszolút foglalkoztat, követem, pont azért, mert kinek van joga vagy kinek a kötelessége ezekben a kérdésekben véleményt formálnia, legalább magamban vagy szűk környezetemben, ha nem nekem, aki benne él? Figyelem például, hogy egy ilyen energiaválságos dolgot hogyan dolgoznak fel különböző színházak, mit mond az államtitkár stb… Vannak dolgok, amik felbosszantanak, máskor meg örülök, ha valami jó történik.
Mit gondolsz, mennyire fontos, hogy egy színház beengedje a színpadra az aktuális közéleti témákat?
Hogy milyen darabokat játszunk, az nem rajtam múlik. Az adott munkában próbálok meg a legjobb lenni, abban van oroszlánrészem. Én talán több aktuális darabot csinálnék, bár ezzel is óvatosnak kell lenni, mert az se jó, ha azt látjuk a színpadon, amit az életben is látunk. De örülök, amikor egy Finálé az utamba akad, vagy én az ő útjába, szükség van olyan előadásokra, ami ennyire aktuális, hétköznapjainkban élő problémákat feszeget.
Hogy látod, aktualitását tekintve a Makbett olyasmi helyet foglal el a munkáid között, mint a Finálé?
Van bennük közös e tekintetben. A Makbettben viszont saját magammal vannak problémáim, és ez nekem fontosabb, mint hogy milyen közéleti üzenete van.
Mi a gond?
Nem vagyok elég jó benne. Előadásról előadásra próbálkozom mondatok, jelenetek, pillanatok újrafogalmazásával, mert nem érzem elég pontosnak, amire jutottam a premierig, néhol nem elég erős.
Az abszurd humor teszi nehézzé a játékot?
Inkább az, hogy mennyire kell lélektani alapossággal mondani egy-egy szöveget, vagy mennyire kell inkább eltartani magunktól. Mindig az az alapvető kérdés, hogy honnan fogalmazod meg a pillanatot, mi van mögötte. És el lehet mondani sokféleképp, de ha nem elég jó, amire gondolsz mögötte, nem lesz hatásos.
Karakterben, vagy egyes jelenetekben gondolkodsz?
Inkább egyes jelenetekben, mert az, aki beszél a színpadon, azt sokszor egy hajszál választja el attól, aki most itt beszél. Vannak persze karakterisztikai dolgok, amikor tudom, hogy csavarok magamon egy kicsit. Szakmai kérdések ezek, de nagyon közel vannak a személyes kérdésekhez. Ez színház.
Sok komikus szerep találta meg az utóbbi időkben. A Balfácánt vacsorára, a Játék a kastélyban, az Őszintén szólva… – ennek örülsz, vagy untat inkább, mert nagyjából egyformán kell csinálni?
Nem nagyon lehet egyformán csinálni. Karakterben elég más mindegyik. Örülök az ilyen szerepeknek, ugyanúgy örülök, mint egy komolyabb szerepnek. Kapcsolódni talán könnyebb ezekhez, bár ezt menet közben nem mindig így érzi az ember. Nagyon pontosnak kell lenni. A Balfácán vesz például legjobban igénybe fizikailag, szellemileg, szövegileg. Olyan sok színészi váltás van benne, hogy az nagyon sok energiát kíván, miközben egy ugrálós vicces embert alakítok… És van egy sznobéria, hogy a szakma az ilyen darabokra azt mondja, hogy hol van ez a Szentivánéji álomtól? De én ezt például nagyon szeretem a vidéki színházban, hogy ennyire sokfélét lehet játszani. Egy művészszínház talán behatároltabb.
Hogy vagy az elvágyódással?
Ez időszaktól függ. Az utóbbi években jól vagyok használva, úgy érzem, megmutathatom, amit tudok, és néha azt is, amit nem (nevet). Ezzel együtt van mindig egy kíváncsiság a színészben, hogy hogy állná meg a helyét itt vagy ott, de ritkán jut eszembe ez a kérdés.
Mennyire jut időd, energiád mostanában saját szakmai projektekre?
Kevés van sajnos, de mindig vannak terveim, mit csinálnék szívesen, ha lenne időm… Van egy-két történet, könyv, film, amik nagyon érdekelnek.
Nem eveznék rendezői vizekre a klasszikus értelemben, nem tudnék megcsinálni bármit, csak van egy-két sztori, ami izgat.
Ezek szerint sokat olvasol.
Sajnos, nem annyit, amennyit szeretnék. Egy norvég sztáríró regényfolyamába kezdtem most bele, nagyon érdekes, mert a saját életét írta meg. Szeretem az ilyen történeteket, amik nem szólnak semmi különösről.
A filmezés világa nem vonz?
Adódik időnként pár nap forgatás, de azért eléggé más szakma, más eszközökkel kell dolgozni színpadon és filmen, és úgy érzem, egyelőre én a színpadon vagyok otthon.
