(Forrás: http://www.naplo.hu/) 2016. 04. 25. Varga Ádám Sándor 13. D
Interjú: Majzik Edittel, a Csokonai Nemzeti Színház művészével
A Csokonai Színházban játszott Ibusár főszerepe egyfajta csúcspontja volt eddigi pályájának.
Jelenleg a Shirley Valentine című monodrámában, A magyar Faust Fogadósnő – Bartháné, valamint a Nyolc nő Augustine szerepében láthatjuk Majzik Editet. A színművésznő mindig is orvosnak készült, aztán mégis megcsapta a színház szele.
Mi vezette önt a színészet felé?
Majzik Edit: Teljesen mást gondolok most arról, hogy miért is jó színésznek lenni, mint akkor. Nem voltam az a gyerek, aki rengeteg szavalóversenyen elindult. Általános iskolában matek tagozatos voltam. Világéletemben orvosnak készültem. Egyszer volt életemben egy olyan pillanat, mikor bíró szerettem volna lenni, amikor megismertem a nagyszüleim történetét. A nagyapám bíróként dolgozott, akit politikailag távolítottak el a bírói székből. Ez volt a másik foglalkozás, ami érdekelt, hogy kárpótoljam a családomat. Harmadikos gimnazista koromban budapesti belvárosi elit gimnáziumba jártam, és az egyik osztálytársnőmmel elmentünk az Ódry Színpadra. Ott egy éppen végzős Kerényi-osztály egy hihetetlenül jó előadást hozott létre Dürrenmatt János királyából. Arról nem is beszélve, hogy gyönyörű pasik voltak. Én 16 éves fejjel azt gondoltam, hogy muszáj hozzájuk közel kerülnöm. Ezért nyilvánvalóan egyre jobban elkezdett érdekelni a színház. Miután örök lázadó gyerek voltam – a szüleim legnagyobb bánatára – 17 éves koromra reggeltől estig színházban ültem. Ekkor azt mondták nekem, hogy na jó, megbuktatnak. Magas százalékos hiányzásom és ebben sok igazolatlan órám volt. Nagymamám valahogy kikönyörögte, hogy mégis engedjenek át. Közben felvettek a Nemzeti Színház stúdiójába. Oktatott minket többek között Bodnár Sándor, Montágh Imre és Pintér Tamás is. Döbbenetesen jó volt. És ez nagyon gyorsan függőséggé vált.
Milyen tapasztalatokat szerzett?
Majzik Edit: Rengeteget tanultam. Legendás előadásokban vehettem részt, legendás színészekkel. Az első főiskolai – mert akkor a Színművészeti az volt és egyedüli az országban – felvételimen kiestem a harmadik rostán. Bezártak minket a pinceszinti öltözőbe, és ezt én rettenetesen utáltam. Kállai Feri bácsi üvöltött velem: „Majzik, maga nem ilyen szokott lenni, szedje már össze magát!” Mire én kimentem a színpadról… nem is vettek föl. De a következő évben sikerrel jártam, és bekerültem Zsámbéki Gábor és Székely Gábor osztályába. Az egy másik fajta szerelem volt. Miután elvégeztem a főiskolát – mert a Színművészeti még akkor is „csak” az volt és még mindig egyedüli az országban – Nyíregyházára mentem 2 évre. 1992-ben szerződtem Debrecenbe, kifejezetten az Ibusár főszerepére hívott Pinczés István és Dobák Lívia. 2006-ig voltam itt. Sok mindent eljátszhattam, és számos új dolgot tapasztaltam meg a színház világában. Az első évben nem volt igazgatónk. Aztán lett… Lengyel György, és maradt is nyolc teljes éven át. Nemcsak megbombáztak szerepekkel bennünket – mert ezt az egész társulat elmondhatta magáról –, hanem felépítettek. Pontosan érezted, hogy nem egy évre terveznek veled, vagy nem a következő hónapra, hanem egy életpályamodellt építenek neked. Úgyhogy csodálatos időszak volt, amely Csutka István távozásával számomra is véget ért. 30 éves korom előtt megkaptam több szakmai díjat is, ami a színház vezetésének volt az érdeme.
1993-ban Déryné-díjat, 1996-ban Domján Edit-díjat, 1997-ben pedig Jászai Mari-díjat kapott. De mi volt a karriere csúcspontja? Vagy még ön előtt áll?
Majzik Edit: Nem tudom. Saját magam számára még mindig az a kíváncsi huszonéves lány vagyok, aki a saját határait feszegeti. Az Ibusár egyfajta csúcspontja volt eddigi pályámnak, de ezen túl is rengeteg kortárs magyar előadást játszottunk, és imádtam ezeket a női szerepeket. A Lear egy más jellegű csúcspont volt… meg a többi… huhhh… nehéz lenne felsorolni…
