(Forrás: http://art7.hu/) 2018. 03. 12. Stuber Andrea
A debreceni Csokonai Színház talált magának egy huszonéves orosz rendezőt, akivel együtt veselkedett neki Csehovnak.
Ilja Bocsarnyikovsz moszkvai, a Moszkvai Művész Színház iskolájához köthető, Viktor Rizsakov tanítványának mondható. Tavaly rendezett először a cívisvárosban, egy francia vígjátékot, közös megelégedésre. Idén a Három nővér színrevitelére kérték fel.
A premiernek több érdekes vonása van, bármerről nézzük is: a rendező életében először egy magyar társulattal, magyar fordításban mutat be Csehovot. A színészek olyan alkotóval dolgoznak a nagy klasszikuson, aki igazán autentikus; az orosz kultúrában és színházművészetben gyökerezik. A közönség pedig láthatja, miként értelmezi egy fiatal orosz alkotó Csehovot, s mit tud átadni a látásmódjából a magyar társulat által. (Több mint negyven éve, 1977-ben tartottak a debreceni színházban Három nővér-bemutatót, Sándor János rendezésében. Valószínűleg Vidnyánszky Attila beregszászi Csehovjával is találkozott a közönség.)
A mostani vállalkozásnak kézenfekvően részét képezi, hogy a Három nővért új fordításban adják. A szöveget jegyző Kozma András egyben az előadás dramaturgja is, ami komfortosan biztosítja, hogy a magyar fordítás, miközben hű az eredetihez, finoman alkalmazkodik a rendezői szándékhoz és a színészi szájakhoz. (Itt-ott húzást és egy-egy passzus áthelyezését érhetjük tetten.) Bocsarnyikovsz értelmezése, pontosabban a kép, amely a szereplőkről él benne, némiképp eltér attól, amit ismerünk vagy megszoktunk. Úgy van, ugye, hogy a néhai Prozorov tábornok családja és társasága egy kis vidéki porfészekben él unatkozva, elvágyódva, belső békétlenséggel telve. De talán nem így kell elképzelnünk, hiszen a város valójában nem kicsi. Többen lakják, mint Debrecent (legalábbis Versinyin szövege szerint). És hőseink ezúttal nem míszek, tohonyák, lassúak, hanem aktívak, szenvedélyesek és mindenekelőtt alighanem infantilisak. Jellemző az bájos jelenet az első felvonásban, amikor mindenki megérkezett már a névnapi (itt: születésnapi) ünnepségre, s a tornatanár Rode (Kránicz Richárd) sípszavas vezényletére a családtagok és a vendégek beállnak valaminőféle távolugróversenybe. Egyedül Újhelyi Kinga Natasájának sikerül rosszul a gyakorlat. Aki egyébként tényleg képes szinte meghízni a második felvonásra. Legalábbis egyre feltűnőbb, hogy a testi fölénye is segíti a tábornoklányok leverésében és elnyomásában.
A díszlet legmarkánsabb eleme a ház szürke fala. (Díszlet, jelmez: Marfa Gudkova.) Félkörívesen épült a színpad mélyén, akár el is lehetne kezdeni ráfesteni a borogyinói panorámát. A fal masszívan áll – elforog alatta a forgószínpad, amely hoz-visz szereplőket, tárgyakat –, és az a funkciója, hogy fogyjon. Az élet esz ki belőle darabokat. Praktikusan persze a szereplők bontják le: például Sárközi Nagy Ilona Másája intim kettős közepette is képes kiragadni belőle egy jókora részt. Sárközi Nagy Ilona kicsi, törékeny Mása, formátlanul dús fekete ruhájában tragikusan elveszettnek látszó, szárazan komoly asszony az első felvonásban. Kiss Gergely Máté fiatal, nyílt beszédű, vidékies ízű Versinyinje olyan mellette, mint aki maga sem tudja pontosan, mit keres ebben a liezonban.
De már ezt megelőzően is, a három nővér: jel. A játék a megemlékezés gesztusával indul: a lányok emelik poharukat Prozorov tábornok képére, amelyet az étkezőasztalra állítottak az apa halálának évfordulóján. (Olyan ez a kis csoportkép, mintha a debreceni előadás a távolból odaintegetne az Örkény Színház előadásának, amely hasonló módon kezdődik.) Az asztalt hamarosan ellepik a virágajándékok, amikkel a vendégek a születésnapos Irinát köszöntik. Szoljonij (Mercs János) odateszi a szívét szimbolizáló szívet. (Ha jól látom, igen, minden bizonnyal nyers húsdarab, belsőség az.) A virágos asztalt aztán kiviszik, mint egy koporsót, s Anfisza (Oláh Zsuzsa) úgy lóbálja mögötte a süteményestálat, mint pap a füstölőt. Van humora az előadás első felvonásának.
Az elején a lányok egy-egy megemelt széken ülve, velünk szembe nézve mondják szövegüket. Többször előfordul a továbbiakban is, hogy a rendező a szereplőket frontálisan helyezi el, s nem egymáshoz, hanem hozzánk beszélnek. Van olyan is, aki nem szól egy szót sem – fiatal lány (Vas Judit Gigi) fekete usánkában, piros mintával díszített fekete ruhában, tangóharmonikával a vállán. Érthetjük jelképes alaknak, de én szívesebben nézem őt egyszerűen szomszédlánynak, a társaság némán szemlélődő tagjának. (Aki az események egy pontján létrán állva hagymakupolákat rajzol krétával a színpad falára.)
Visszatérve a nővérekre, annak rendje és módja szerint, vagy annál talán expresszívebben is, végigélik kis csehovi kalandjaikat. Varga Klári Olgájáról az első jelenetekben lerí, hogy alapjában véve ő egy Irina, hiába nőtt már ki a kishúga korából. Tiszta, lelkes, csillogó. Nem lepne meg, ha Oláh Zsuzsa meghitten gömbölyű, a családban otthonosan mozgó Anfiszája az ő orrát is kifújná zsebkendővel, mint Irináét. Varga Klári Olgáját éppúgy letarolják a négy felvonás alatt elzúgó évek, mint a másik két lányt. A második felvonásban, amikor lestrapáltan hazajön az iskolából, állva elalszik. A harmadikban nincs már benne lelki nyitottság a húgai problémái iránt. A negyedikben végül aprónak és összetörtnek hat Újhelyi Kinga Natasája mellett, aki az első felvonásban kifogásolt ruhaövét hordja demonstratívan. Natasa házi karrierje a majdnem fekete zöld övének egyeduralkodóvá válásában csúcsosodik ki.
Szakács Hajnalka Irinája egyszerre lágy és makacs ifjú hölgy. A farsang estéjén fehér szárnyas angyaljelmezben várja az álarcosokat, a felvonás végén pedig fehér biciklire kapva vág neki kvázi Moszkvának. (A rendezői megoldások némelyikétől nem idegen az öncélúság, illetve a mesterkéltség. Vagy a másik lehetőség, hogy én személy szerint nem értem. Például azt a betétet, amelyben Bicskei István erőteljes fizikumú, fehér szakállú, szépségesen oroszos Ferapontja megmossa az Andrej lábát.)
Irinánál tartottunk. Amikor Szoljonij szerelmet vall neki, akkor ő mintha túl sokáig hagyná ölelni-csókoltatni magát az ellenszenves százados által, aki Mercs János érzékletes megformálásában egyszerűen gyerekes. És pont olyan idegesítő is, mint a gyerek, amelyik makacsul és céltalanul fel akarja hívni magára a figyelmet folyton. (Újdonságként Lermontovot idéz Szoljonij ebben a fordításban, a Vitorla című vers első sorát – Távolban egy fehér vitorla –, ami az ide nem igazán illő Valentyin Katajevet is képbe hozza.) Minden oka meg is lenne Irinának Szoljonijt latolgatni, hiszen nála nem kevésbé idegesítő Rózsa László Tuzenbachja a maga nyüzügeségével és erőszakosságával. Ha a párbaj nem esne meg a két férfi között, Irina hozzámenne Tuzenbachhoz, és biztosra vehetjük, hogy abban a házasságban sem volna sok köszönet. Kuliginon (Mészáros Tibor) láthatjuk, mit ér az igyekvő férj.
