− Legutóbbi bemutatód A chioggiai csetepaté volt, amelyben Toffolo szerepét alakítod. Milyennek látod az elkészült produkciót s benne a saját szerepedet?
− Kifejezetten jó próbafolyamaton vagyunk túl Méhes László rendezővel. Rengeteget tanultam tőle, mondhatom, hogy sok tekintetben átírta a belső értékrendemet, és kitörölte annak hamis elemeit. A színész hajlamos első lendületből „ripacsériával” dolgozni, de Méhes ezt nem tűri, képtelenség nála színházi értelemben hazudni. Az előadásunkban nincs idő lélektani alapozásra, hiszen a gyors váltásokra építünk. Emiatt folyamatos virtuóz színészi létezésre van szükség az előadásban, de mindezt Goldoni szövege is megköveteli.
− Honnan s milyen körülmények között kerültél a Csokonai Színház társulatához?
− Marosvásárhelyen születtem, a családom ott él, és magam is oda megyek haza. 2007-ben végeztem az ottani színművészeti egyetemen, majd a nagyváradi Szigligeti Színháznál dolgoztam hét évig. Az egyetemi évek alatt biztos alapokat fektettünk le, de az igazi „szakmát” az élő tapasztalatok, a közös munka során sajátítja el az ember. Hét év után úgy éreztem, hogy megrekedtem egy bizonyos szinten. Hogy „elvagyok”, de nem lépek előre. Klisék, beidegződések mozgattak, és nem jött olyan rendező, aki kellően motivált volna. A debreceni Antigone című előadásba történt szerepmeghívással új lehetőségem adódott. Úgy döntöttem, váltok. Új közegbe kerültem, amelyet más értékrend, más szellemiség és a munkához való másféle hozzáállás jellemez. Itt, Debrecenben más ambíciók működnek. Mészáros Tibor évad elején bemutatott darabjában például minden egyes előadás után értékelésre, javításokra kerül sor mind a mai napig. Ezáltal a felépített szereptartalmak nem kopnak, sőt, egyre tovább fejlődnek. A kollégák észrevételei szintén nagy segítséget jelentenek.
− Hogyan értékelhető az idei évadod?
− Megterhelő időszak vége felé járok. Soha nem volt még ennyi bemutatóm egy évad során, de végig a maximumon próbáltam teljesíteni, bizonyítani akartam. Fokozatosan jöttem rá, hogy nem számít a siker, és csak az egyszerű, őszinte létezés szükségeltetik abban a miliőben, amelyet a rendező kialakít. Jókedvvel, játékosan kell megoldani a rám osztott feladatot.
Korábban sem skatulyáztak be egyetlen karaktertípusba se, de itt, Debrecenben még több lehetőséget kaptam. Hősszerelmes, nyomozó, retardált hülyegyerek, festőművész, Mixi gróf (s még sorolhatnám) már voltam a korábbi években Nagyváradon. Inkább a gonosz, negatív, bajkeverő karaktereket szeretem, a luciferi, kénszagú machinációk izgatnak.
− Melyik volt a „legmunkásabb” szereped?
− Az évad során az Akár Akárkiért kellett a legjobban megdolgoznom. Nagyon szeretem a darabot. Borbély Szilárd művészetével most találkoztam először. Vonzónak találom létfilozófiáját s a módot, ahogy az emberi kilátástalanságról beszél. Számos olyan megszólalásom van az előadásban, amelyet nemcsak színészként, de emberként is közel érzek magamhoz. Engem is ugyanezek a problémák, filozófiai kérdések foglalkoztatnak. Például, hogy miért vagyunk akarva-akaratlanul klisékbe, szabadságnélküliségbe kényszerítve, amit permanensen elfogadunk, de otthon, egyedül, a paplan alatt önmagunknak bevalljuk, hogy már megint hazudtunk.
Árkositól és a színésztársaimtól is rengeteget kaptam. Árpáddal korábban már két produkcióban is dolgoztam, imádom a humorát, a szarkasztikus világát. Nagy élvezet volt közösen megfejteni a darabot, részese lenni annak, hogy az intenzív agyalás egyszerre csak jóféle megoldásokat eredményez. Ő már megrendezte egyszer az Akárkit, de ahhoz képest itt teljesen új közegbe helyeztük. Próza, vers, zene, ének, tánc − minden egyszerre kellett, ráadásul nem egy, hanem nyolc karaktert alakít benne mindenki. Muszáj folyamatosan változni, nincs rákészülési idő, ezerfokos izzással kell az előadás végéig létezni.
− Milyen tapasztalatokkal járt A dühös lovag című ifjúsági előadás?
− Korábban is volt már szerencsém ifjúsági előadásban játszani: Mauglit játszottam a nagyváradi A dzsungel könyve című előadásban. A dühös lovag próbaidőszaka fizikálisan nagyon megterhelőnek bizonyult. Amit mi a próbafolyamat során lényeginek gondoltunk, a gyerekekkel való találkozások során mind visszaköszönt. Emiatt is nagyon jó, hogy megcsináltuk az előadást, még ha nem is sikerült minden esetben kibontani a darabban lévő tartalmakat.
− Az évadnyitó gálán egy bemutatkozó monológot hallhattunk tőled. Mi volt az, és miért pont azt választottad?
− Szívügyem az osztálytermi színházcsinálás. A Klamm háborúja még Nagyváradon született, s mára már több mint kétszáz előadáson vagyok túl. Erdély legtöbb gimnáziumban játszottam már, szép ívet futott be, és szeretném majd Debrecenbe is elhozni. Kai Hensel kortárs német drámaíró monodrámája egy tanár és egy osztály különös háborújának története. A tanári létezés milyenségét vizsgálja, és nem utolsósorban a munka és az elhivatottság közötti dimenzionális különbségről beszél.
Egy osztályteremben megszűnik a színpad nyújtotta biztonság. Belépsz a srácok közé egyedül, egy Faust-kötettel. Nagyon oda kell tenni magad. Interaktív ugyan a játék, de tudnod kell erősen kontrollálni a helyzetet. Ehhez az előadáshoz fűződnek a legszebb színházi élményeim. Szeretnék más, hasonló kezdeményezésekkel is előállni majd. A Klammnak köszönhetően Erdélyben rengeteg fiatal kezdett érdeklődni a színház iránt. Másféle beavatást, másféle megszólítást, más mélységű élményt kap ugyanis az a gyerek, aki maga is szereplővé válik.
A korábbi kérdésedhez visszatérve: az elmúlt év számomra a belső újjáépítés időszaka volt. Időről időre le kell rombolnod, majd újraépítened önmagad. Azzal kell tisztában lenned, hogy sohasem vagy teljesen kész. Mindig tudnod kell újjászületni. Valami ilyesmi az én hitvallásom: mindig újjászületni.
(lejegyezte: Mispál Attila)
