Miért éppen a Mágnás Miska? A Csokonai Színház igazgatójával, Gemza Péterrel beszélgettünk a készülő előadásról. Interjú.
Vajland Judit: Az operettirodalom széles repertoárjából miért a Mágnás Miskára esett a választásod?
Gemza Péter: A Mágnás Miska egy fordított történet. A két szubrett kerül főszerepbe, és abban, ahogy ez megjelenik, van valami utánozhatatlan kedvesség. Másrészt annak ellenére, hogy ők kerülnek előtérbe, nem tűnik el a tradíció sem: a szerepek túljátszása, vagy inkább a tradícióból kiüresedett allűrök tovább játszása és ahogy azok ütköznek a logikusan gondolkodó, józan paraszti ésszel. Ez hallatlanul izgalmas a Mágnás Miskában.
A rendezésed a Mágnás Miska egy korábbi, debreceni változatára és a ’49-es Keleti Márton-filmfeldolgozásra támaszkodik. Miért fogott meg a film?
A Keleti-változatnak kelleme van, sármja, bája. A két főszereplő nem közönséges figura, hanem okos, szerethető karakterek. A józan paraszti ész megtestesítői inkább, mintsem művi, kreált paraszti figurák. A Keleti Márton-film a sármjával fogott meg, ezzel a különleges, már-már bájos viszonyulással ezekhez a szerelmekhez, de legalább ennyire fontos szempont, hogy nem csinált idiótákat ezekből a figurákból.
A szerelmen van tehát a fókusz…
Abszolút. Persze. Ez kell, hogy mozgasson egy operettet. Attól, hogy a két realistábban gondolkodó ember kerül fókuszba, a történetmesélésben teremtődik egy biztos pont. Miska és Marcsa a szerelem komikusabb, földközelibb oldalát hozzák, így a drámai rész, Rolla grófnő és Baracs szerelme is más megvilágításba kerül. Megéljük a nagy érzelmeket, szépek is, mégis van egy másik súlypont, ami izgalmassá teszi ezt az operettet. Az eredeti változat egy más világ volt. Ha azt az ízt meg szeretném tartani, úgy érzem, nem lenne koherens a darab. Nem véletlen, hogy többször átírták.
A Mágnás Miskát alakító Kránicz Richárd is azt mondta, nem tartja szerencsésnek a figura szatirikus vonalát hangsúlyozni, inkább egy emberközelibb, természetes Miskát képzeltek el.
Miska és Marcsa józan és pragmatikus. Színészileg azért kihívás, mert ezeket a tulajdonságaikat az operett műfaján belül kell megtalálniuk. Marcsa azt mondja Mixinek és Pixinek, hogy amikor mi beszélünk, annak eleje és vége van, amikor ti beszéltek, annak se eleje, se vége. Ez színészileg jól megragadható kontraszt, de a szövegben és a játékban is ki kell jönnie ennek az egyszerűségnek: ne legyen se affektáló a beszédstílusuk, se túl harsány. Baracs és Rolla szerepe ilyen szempontból egyszerűbb, tradicionálisabban primadonna és bonviván szerep, de őket is, és az egész operettet szeretném emberibbnek, természetesebbnek és egyben szórakoztatónak mutatni. Nem beszélve arról, hogy Miska és Marcsa szerepében ott van egy dupla csavar: annak a figurának kell eljátszani az arisztokratát, aki ezt az egyszerű, de okos figuráját játssza. Hirtelen és sűrűn kell váltania a két karakter között, ami szintén megnehezíti a színészi játékot.
Önkéntelenül alakul az utóbbi időben, hogy rendezőként zenés darabokhoz fordulsz, vagy tudatos elhatározás?
Egyrészt abból ered, hogy koreográfusként a nagyobb tömegmozgatásokkal foglalkoztam, másrészt talán alkati vonásommal magyarázható: szinte átitat a zenével való ilyen típusú kontaktus. Ha jelen van a teljes zenekar, teljes énekkar, szólisták, az egész csapat, akkor nagyon intenzív kapcsolatba kerülök a zenével a próbafolyamat alatt. Ez szinte droggá vált: amikor hallok valamilyen zenét, elindítja a fantáziámat a rendezésre. Miközben irgalmatlan mennyiségű drámát olvasok, a zene sokkal intenzívebben megfog, sokkal jobban inspirál. Nem nagyon képzelhető el nagyobb eufória annál, mint amikor a színházi térben ilyen közelségben hallom a nagy együtteseket.
