− Az Örkény-darab egyik legszembetűnőbb, sokszor hangoztatott sajátossága az a többrétegűség, amely egy szerelmi történeten keresztül az öregségről, a magányról, a szenvedélyről mesél, de nyilván hordozza magával a múlt előadásait és az örkényi világot is, a kisregényekkel, novellákkal, egypercesekkel. Mindezek fényében hogyan formálódik Ráckevei Anna Orbánnéja?
− A Macskajáték zseniális darab. Ahogy a Csehov-darabok zsenialitásával is akkor szembesültem igazán, amikor életemben először végigjátszottam egyet, a Macskajátékkal is így vagyok. Minél mélyebbre ástam bele magam a próbák alatt, annál több fátyol hullott le a szemem elől. Sok elődöm eljátszotta a szerepet, s a feldolgozás első fázisában sok Orbánnét láttam magam előtt. A sok Orbánnétól aztán eljutottam oda, hogy én vagyok Orbánné, mert annyira közvetlenül érintett, s átélhető volt sok-sok darabbéli történés. A következő lépcsőfok az volt, hogy mi vagyunk Orbánné. Mindenki. Arra kell rájönnünk, és ehhez kell egy bizonyos érettség, hogy eljön az életünknek az a pontja, húsz- vagy akár hetvenévesen, amikor szembe kell néznünk az élethazugságainkkal. Azzal, hogy milyen önbecsapásokon keresztül jutottunk el odáig, ahol most vagyunk. Egy ponton az is eszembe jutott, hogy talán a halálunk pillanata az, amikor képesek vagyunk leszámolni életünk összes hazugságával.
− Mi a különbség az „Orbánné én vagyok”, és az „Orbánné mi vagyunk” érzés között?
− A személyes érintettségtől egyszer csak eljutottam oda, hogy ezt az utat mindenki végigjárja. Rálát az életére vagy kénytelen rálátni, és szembenézhet vagy kénytelen szembe nézni azzal, hogy az addigi életét milyen illúziók mentén járta be. Ezek valós élmények, vagy csak képzelt és nagyon akart érzések, élmények. Talán az az egyik legfontosabb feladatunk az életben, hogy újra és újra legyen erőnk szembenézni magunkkal, merjük feltenni azokat a kérdéseket, amik arra valók, hogy tisztázzák azt az érzelmi hálót, amit felépítettünk magunknak. Hogy az mennyire hiteles és igaz. Lehet-e egyáltalán ráépíteni az életünket.
− Az élethazugságok kiindulópontja egy fénykép. Innen indul, és ide érkezik vissza a darab.
− Igen. Orbánné és a nővére, Giza egy fiatalkorukban készült fényképen vitáznak: mikor készült és milyen körülmények között. Máshogy emlékeznek, és lassan kiderül, hogy onnantól kezdve hazudnak. Hazudik a nővér is, aki hosszú-hosszú éveken keresztül próbálja elhitetni a húgával azt, hogy a rokkantsága ellenére is méltóságteljes, teljes életet él külföldön karriert befutott fia házában. Orbánnénak a nővére, Giza élete a paradicsom, a mennyország, ami után mindig vágyakozik az ember, de soha el nem éri, ugyanakkor mégsem olyan vonzó, hiszen túl steril, éteri állapot. Két világ között próbálja élni az életét: alul a tejcsarnokos nő, felül Giza van. Ilyen az orbánnéság, de kiderül, hogy az is hazugság, amit maga fölé helyez, a nővére élete. Vagy nézzük a házasságát! Fiatalon nem tud választani, hisz szegény Béláját, a férjét, cipeli magával, de az érzelmi életét máshová helyezi, mert Csermlényiért, az operaénekesért rajong, de az is csak az önzés egy fajtája. Riasztó a lányával való kapcsolata is. Ilus nem véletlenül olyan, amilyen, hisz az érzelmekkel nem tud mit kezdeni, nem tanították meg erre.
− Orbánné és Csermlényi szeretik egymást?
− A Macskajáték nem a szerelemről, hanem annak hiányáról szól, illetve egy illúzió keltette szenvedélyről. Ha szerelemről szólna, akkor nem tömné meg Csermlényit a szokásos csütörtöki vacsorájukon, mint egy libát. Orbánné egyszerűen nem veszi észre Csermlényin kívül az embereket, csak őt látja. Egy illúzióba szerelmes, növesztett magának egy fantasztikus embert. Miután a férjét kihozzák a műtőből, lelkiismeret-furdalásból nem folytatja a szeretői viszonyt, és a darab szintén zseniális befejezésében, amikor szembenéz ezzel az egésszel, és talán letisztulnak benne a dolgok, két ember marad mellette: Egérke és a Giza. Az a két ember, akihez tényleg valódi érzések kötik.
− Van Orbánnéban valami rendkívüli?
− A vitalitása, a küzdeni tudása, az energiája mindenképp pozitív.
− Hogy érzed, benned megvan az az erő, amely segít az önmagaddal való találkozásban?
− Szerintem a legfontosabb életfeladatunk a delphoi jósda felirata: Ismerd meg önmagad. Ebben nyilván fontos, hogy én magam tegyek ezért, de óriási jelentősége van annak, hogy vannak-e olyan társak a környezetemben, akik ebben segíteni tudnak. A hazugság a legnagyobb abúzus önmagunkkal és embertársainkkal szemben. Erről szól számomra Örkény darabja. A drámai vétség, az, hogy egy hazugságra építették az életüket, ott van a már említett képen, amiről Orbánné és Giza vitáznak. Ha ki akarom tágítani, az ország egyik nagy drámai vétsége is akkor történt meg: mert voltak a vörösök és fehérek, és a vörösök nyírták a fehéreket és fordítva, és azóta egymásra mutogatunk, és nem tudunk kiegyezni.
− Szabó K. István rendezői koncepciója találkozik a Macskajátékról alkotott elképzeléseiddel?
− Az ő formavilága, térlátása és a képzelet, ahogy elrugaszkodva a kisrealista játéktól ezt a darabot színpadra állítja, érzetben találkozik azzal, ami felé engem is húz a dráma. István kitágítja a személyes történetet mindannyiunk történetévé. A mi feladatunk, hogy hogyan tudjuk majd izgalmassá, a maga tömörségében emészthetővé tenni, a jelen színpadi nyelvén megszólaltatni ezt a minden időben érvényes alkotást.
Az interjút készítette: Vajland Judit
